Ha pedig szóba hozom, hogy esetleg ő pakolja be a mosnivalót a gépbe, az számára már-már egy hősi küldetésnek számít, amit csak Héraklészhez mérhető alakok teljesíthetnek. „Fogalmam sincs, hogyan működik” – mondja olyan arccal, mintha egy űrállomás vezérlőpultja előtt állna, nem pedig egy kétgombos mosógép előtt.
És ott vannak azok a mondatok, amelyektől konkrétan remegni kezdek az indulattól: „Te nő vagy, jobban értesz hozzá.” „Neked ez úgyis könnyebben megy.” „Anyu mindig egyedül csinált mindent.”
Hát az a te anyád volt. Ő így döntött, ezt az életet választotta. Én viszont nem ő vagyok. És egészen mást szeretnék magamnak.
Ezúttal elértem a határig. Eldöntöttem, hogy elég.
Nem lesz vendégség a nyaralóban.
Pihenni akarok, nem pedig egész hétvégén a tűzhely mellett állni, miközben mások jól érzik magukat. Egy héttel korábban szóltam Gábornak, hogy időben értesítse a családját.
– Most nem jön senki. Nem akarom. Nem vállalom. Pont.
Meg volt sértődve. Úgy duzzogott, mint egy kisgyerek, akinek nem vették meg a kinézett játékot. Két napig alig szólt hozzám. Aztán finoman elkezdte adagolni, hogy az anyja mennyire csalódott lesz, hogy már annyira készült, hogy az unokaöccsei kérdezgetik, mikor láthatják végre a nagybátyjukat. Hajthatatlan maradtam. A nem az nem.
Az indulás napján komorabb volt, mint egy vihar előtti égbolt. Az autóban egy szót sem szólt hozzám. Úgy markolta a kormányt, mintha nem a feleségét vinné magával kikapcsolódni, hanem egy zsák krumplit szállítana a piacra.
Bekapcsolta azokat az unalmas dalokat, amelyektől a falra tudok mászni, és demonstratívan feljebb tekerte a hangerőt.
Nem mentem bele a játszmába. Kibámultam az ablakon, és próbáltam elképzelni a következő két nap csendjét. Egy könyv a kezemben, a függőágy ringása, talán egy séta a tóig. Semmi vita arról, ki mennyit keres, semmi nosztalgiázás arról, hogyan főztek régen a kollégiumban közös lábosban levest, és főleg semmi gyerekvisítás meg kutyaugatás.
Mire megérkeztünk, teljesen kimerültem. A dugó, a pakolás, az egész feszültség kiszívta belőlem az energiát. Szótlanul hordtuk be a csomagokat. Gábor látványosan a legnehezebb táskákat ragadta meg, mintha bizonyítani akarná, milyen önfeláldozó férj – én pedig a hálátlan asszony szerepét kaptam.
– Lepihenek egy kicsit – mondtam, amikor végeztünk.
– Ahogy gondolod – morogta, és már a telefonját bújta.
Kimentem a kertbe, befeküdtem az almafa alá kifeszített függőágyba. Hűvös volt a levegő, de sütött a nap. Betakaróztam egy pléddel, lehunytam a szemem. Madárcsicsergésről, könnyű szellőről, csendről álmodtam. Olyan hétvégéről, ahol senki nem meséli részletesen, hogyan szülte meg az anyósom a gyerekeit, és nem sorolják a rokonok betegségeit.
Aztán éles gyerekvisítás hasított a levegőbe.
Először azt hittem, még álmodom. Aztán arra gondoltam, talán a szomszédok érkeztek meg az unokákkal. De amikor meghallottam az anyósom jellegzetes hangját, azonnal felültem.
– Nem alhat valaki egész nap! Már két órája húzza a lóbőrt!
Kinyitottam a szemem, és elállt a lélegzetem. A teljes rokonság ott terpeszkedett a verandán. Anyós, após, a sógornő a férjével, a három gyerekük, és még a csivava méretű, idegbeteg kutya is, amely minden mozdulatra ugat.
Az asztalon pedig… igazi lakoma sorakozott. Saláták, felvágottak, grillezett húsok, mindenféle tekercsek, sütemény, gyümölcs – roskadozott a deszka a rengeteg ételtől, mint egy szilveszteri ünnepi asztal.
Kimásztam a függőágyból, és éreztem, ahogy belül forrni kezd bennem a düh. Lassan odasétáltam a verandához. Az érkezésemre mindenki elhallgatott, csak a gyerekek rohangáltak tovább sikítozva.
– Ó, végre felébredtél! – csicseregte az anyósom, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az egész. – Gyere, csatlakozz!
Ott álltam, és alig hittem a szememnek. Az én kérésem. Az én döntésem. Az a megállapodás, amit a férjemmel kötöttem. Egyetlen mozdulattal söpörték le az asztalról.
– Hát ez valóságos ünnepség – mondtam erőltetett mosollyal. – Mindent ti készítettetek?
Az anyósom büszkén kihúzta magát.
– Ugyan, dehogy. A drága fiad szervezte az egészet. Mi csak elhoztuk, amit kellett.
Gáborra néztem. Olyan kaján elégedettség ült az arcán, hogy legszívesebben hozzávágtam volna az első kezem ügyébe kerülő tárgyat – sőt, kettőt is.
Ő pedig rám emelte a tekintetét, és diadalmas félmosollyal már formálta is a következő mondatot.