– …ha igazán akarod. Teljesen rendes vacsora. És nem kell rá ezreket elszórni.
Egy pillanatra csend telepedett közénk.
– Na mennyiből jött ki? Háromszáz? Négyszáz? – találgatott tovább. – Mondtam én, hogy csak nem tudsz bevásárolni.
A kötényzsebembe nyúltam, elővettem egy egyforintost, és elé csúsztattam az asztalon.
– Kilencvenkilenc forint, András.
Rám nézett, értetlenül.
– Tessék?
– Százat adtál. Egy forint visszajár.
– Ez kizárt – kapta fel az érmét. – Ennyi hús legalább háromszáz. Minimum fél kiló volt a tányéromon.
– Nem színhús – feleltem halkan. – Csirkehát. Csont, bőr, maradék. Két órán át kapargattam le róla a húst az ujjaimmal, hogy ehető legyen. Hogy ízletes legyen.
Megfagyott a levegő.
– A leves alapja is csont volt – folytattam. – Egy fej hagyma adott neki aromát. Ez a szegények konyhája. Lehet finom, de valójában túlélőétel.
Az arcáról eltűnt az önelégült mosoly. Hol rám nézett, hol az üres tányérra.
Talán elképzelt a konyhában, ahogy görnyedve csontokat tisztogatok, mert ő úgy döntött, leckét ad egy százforintossal.
– Anna, én… – kezdte bizonytalanul.
– Most inkább hallgass – emeltem fel a kezem. – Figyelj rám.
Elhallgatott.
– Nem a nyakadon élek – néztem egyenesen a szemébe. – Én tartom össze a hátországot. Azért dolgozom, hogy normálisan éljünk. Akkor is, amikor te épp zsarnokként viselkedsz.
Rövid szünet.
– De ilyen próbákat többet nem vállalok – tettem hozzá. – Vagy társként tekintünk egymásra, és megbecsüljük a másik munkáját, vagy főzök neked üres tésztát minden este. És majd akkor derül ki, mennyit ér valójában a kényelmed.
Felállt, odalépett hozzám, és szó nélkül átölelt. Az arcát a fejem búbjába fúrta.
– Ne haragudj – mondta rekedten. – Hülye voltam. Feszültség van a munkahelyen, ideges voltam, és rajtad csattant. Megalázó volt, amit csináltam.
Mozdulatlan maradtam.
– Te egy varázsló vagy – suttogta. – Komolyan.
Nem válaszoltam, csak viszonoztam az ölelését.
Este ő állt neki a mosogatásnak. A nappaliban ültem Márkkal, és onnan figyeltem, ahogy gondosan törölgeti a tányérokat.
Lefekvés előtt elővette a telefonját. Tízezer forintot utalt a számlámra.
A megjegyzés rovatba ezt írta: „Finomságokra a kedvenceimnek.”
A sötétben feküdtem mellette, hallgattam az egyenletes légzését.
Arra gondoltam, hogy jó döntés volt belemenni ebbe a kihívásba.
Van, amikor egy lecke többet ér száz forintnál. És néha még egy drága steaket is felülmúl az íze.