Felvettem a kiságy mellől a táskát, az asztalról pedig a gyűrött százforintost. Forgattam az ujjaim között.
– Rendben – mondtam halkan a csendnek. – Akkor próbáljuk meg.
Kinyitottam a hűtőt, és számba vettem, mi áll rendelkezésre. Napraforgóolaj akadt, só, bors, néhány babérlevél is lapult a fiókban. Ezeket nem számoltam bele – alapfűszerek, minden konyhában megtalálhatók.
A száz forintból tehát mindent mást kellett előteremtenem: húst, valamilyen köretet, zöldséget.
Az órára pillantottam. Még csak tíz volt. Időből nem volt hiány.
Felöltöztem, Márkot is rétegesen bebugyoláltam, betettem a babakocsiba. A táskába csúsztattam a pénzt, és elindultunk.
A ház melletti szupermarket szóba sem jöhetett. Ott minden aranyárban ment. Csirkemell kilója kétszázötven, krumpli ötven. Ennyi pénzből legfeljebb egy zacskó tészta és egy flakon ketchup jött volna ki.
Így a piac felé vettem az irányt. Két sarok gyalog. Útközben fejben variáltam.
Tészta? Túl egyszerű. András legyintene: „Ez nem vacsora.”
Leves? A férfiak szemében az nem igazi étel.
Kása? Abból biztos vita lenne.
Hús kell. És nem kevés. Olyan, amitől jóllakik. Olyan, ami után nem tud belekötni.
A piacon hal és friss zöldfűszer illata keveredett. Lassan haladtam a pultok között.
Sertés: négyszáz forint kilója. Marha: hatszáz. Egész csirke: háromszáz.
Már majdnem visszafordultam, amikor a húsos stand sarkában megláttam egy műanyag ládát. Benne csirke hátak, nyakak, csontvázak – azok a részek, amikből általában alaplé készül. Fölötte kartonlap: „Levescsomag – 75 Ft/kg”.
Megálltam. Végigmértem a csontos darabokat, a gerincek között megbúvó apró húscafatokkal.
– Visz belőle, kedves? – kérdezte az eladó.
– Igen – feleltem. – Mérjen, legyen szíves… a húsosabbakból.
Kicsivel több mint fél kilót tett a mérlegre.
– Negyvenkettő forint.
Kifizettem, a zacskót a kocsi aljába raktam, és továbbmentem.
A zöldséges résznél egy idős asszony ült egy láda földes, mosatlan krumpli mellett.
– Mennyiért adja? – kérdeztem.
– Harminc kilója.
– Kérek egy kilót.
Vöröshagyma öt forint darabonként. Sárgarépa hét. Egy csokor kapor tizenöt.
Menet közben számoltam. Negyvenkettő meg harminc az hetvenkettő. Plusz öt: hetvenhét. Meg hét: nyolcvannégy. Meg tizenöt: kilencvenkilenc.
Egy forint maradt.
Azt a babakocsi zsebébe csúsztattam, és hazafelé indultam.
Útközben azon gondolkodtam, mi a titka az olcsó főzésnek. Ha nincs pénz drága alapanyagra, akkor időt és munkát kell beletenni. A steak árát kitartással pótolja az ember.
Otthon lefektettem Márkot aludni, aztán kipakoltam a bevásárlást az asztalra.