„Tessék. Száz forint. Oldd meg a mai vacsorát ebből” András megvetően az asztalra dobta a gyűrött százast, megalázva a feleségét

Mélyen igazságtalan, mégis fojtogatóan ismerős reggel.
Történetek

Felvettem a kiságy mellől a táskát, az asztalról pedig a gyűrött százforintost. Forgattam az ujjaim között.

– Rendben – mondtam halkan a csendnek. – Akkor próbáljuk meg.

Kinyitottam a hűtőt, és számba vettem, mi áll rendelkezésre. Napraforgóolaj akadt, só, bors, néhány babérlevél is lapult a fiókban. Ezeket nem számoltam bele – alapfűszerek, minden konyhában megtalálhatók.

A száz forintból tehát mindent mást kellett előteremtenem: húst, valamilyen köretet, zöldséget.

Az órára pillantottam. Még csak tíz volt. Időből nem volt hiány.

Felöltöztem, Márkot is rétegesen bebugyoláltam, betettem a babakocsiba. A táskába csúsztattam a pénzt, és elindultunk.

A ház melletti szupermarket szóba sem jöhetett. Ott minden aranyárban ment. Csirkemell kilója kétszázötven, krumpli ötven. Ennyi pénzből legfeljebb egy zacskó tészta és egy flakon ketchup jött volna ki.

Így a piac felé vettem az irányt. Két sarok gyalog. Útközben fejben variáltam.

Tészta? Túl egyszerű. András legyintene: „Ez nem vacsora.”

Leves? A férfiak szemében az nem igazi étel.

Kása? Abból biztos vita lenne.

Hús kell. És nem kevés. Olyan, amitől jóllakik. Olyan, ami után nem tud belekötni.

A piacon hal és friss zöldfűszer illata keveredett. Lassan haladtam a pultok között.

Sertés: négyszáz forint kilója. Marha: hatszáz. Egész csirke: háromszáz.

Már majdnem visszafordultam, amikor a húsos stand sarkában megláttam egy műanyag ládát. Benne csirke hátak, nyakak, csontvázak – azok a részek, amikből általában alaplé készül. Fölötte kartonlap: „Levescsomag – 75 Ft/kg”.

Megálltam. Végigmértem a csontos darabokat, a gerincek között megbúvó apró húscafatokkal.

– Visz belőle, kedves? – kérdezte az eladó.

– Igen – feleltem. – Mérjen, legyen szíves… a húsosabbakból.

Kicsivel több mint fél kilót tett a mérlegre.

– Negyvenkettő forint.

Kifizettem, a zacskót a kocsi aljába raktam, és továbbmentem.

A zöldséges résznél egy idős asszony ült egy láda földes, mosatlan krumpli mellett.

– Mennyiért adja? – kérdeztem.

– Harminc kilója.

– Kérek egy kilót.

Vöröshagyma öt forint darabonként. Sárgarépa hét. Egy csokor kapor tizenöt.

Menet közben számoltam. Negyvenkettő meg harminc az hetvenkettő. Plusz öt: hetvenhét. Meg hét: nyolcvannégy. Meg tizenöt: kilencvenkilenc.

Egy forint maradt.

Azt a babakocsi zsebébe csúsztattam, és hazafelé indultam.

Útközben azon gondolkodtam, mi a titka az olcsó főzésnek. Ha nincs pénz drága alapanyagra, akkor időt és munkát kell beletenni. A steak árát kitartással pótolja az ember.

Otthon lefektettem Márkot aludni, aztán kipakoltam a bevásárlást az asztalra.

A cikk folytatása

Sorsfordulók