A csirkehátak hidegek és nyálkásak voltak, csupa csomós csont és alig valamennyi hús. Apró cafatok, levágott szélek.
Leültem az asztalhoz, kezembe vettem a kést, és nekiláttam.
Két teljes órán át dolgoztam. Ujjaimmal kapargattam le a húst a csontokról, türelmesen, makacsul. Egyhangú, megalázó munka volt. Az ujjaim sajogtak, a derekam elgémberedett, a vállam beállt.
Közben András járt a fejemben. Elképzeltem, ahogy az irodában ül, kávét kortyol, tervekről beszélget a kollégáival. Fogalma sincs, gondoltam, milyen aprólékos küzdelem ez itt a konyhaasztal mellett.
Mire végeztem, előttem egy kis kupac szálkás hús hevert. Százötven gramm lehetett, talán annyi sem. Mellette egy halom csont.
A csontokat fazékba tettem, felöntöttem vízzel, és feltettem főni.
Fél óra múlva betöltötte a konyhát az illat. Tiszta, aranyló leves készült lassan. Leszedtem a habját, beledobtam egy egész vöröshagymát és egy sárgarépát, hogy több íze legyen.
Két órán át gyöngyözött csendesen. A csontok kiadtak magukból mindent, amit csak lehetett.
Amikor elkészült, a főtt hagymát kihalásztam. Egy másikat felaprítottam, serpenyőbe tettem, és aranybarnára pirítottam, hogy mélyebb zamata legyen.
A krumplit meghámoztam, felkockáztam. Összeforgattam a lefejtett hússal és a pirított hagymával, majd az egészet egy tűzálló tálba simítottam. A leszűrt alaplé felét ráöntöttem, és betoltam a sütőbe.
A maradék kenyérből kockákat vágtam, száraz serpenyőben ropogósra pirítottam – jó lesz a leveshez.
Az órára pillantottam. Hat óra volt. Nem sokára hazaér.
András pontosan hétkor nyitotta az ajtót. Fáradtnak tűnt, komor volt az arca, mintha kőből faragták volna.
Láttam rajta, hogy készen áll folytatni a reggeli vitát.
Aztán megcsapta az illat.
Megtorpant a küszöbön, és beleszimatolt a levegőbe.
– Ez micsoda?
– Vacsora – feleltem röviden.
Szó nélkül bement kezet mosni, majd leült az asztalhoz.
Elé tettem egy tálat. Tiszta, aranyszínű leves, a tetején zöldfűszer, mellette a pirított kenyérkockák.
– Ez meg mi? – kérdezte.
– Az első fogás.
Belemártotta a kanalat, megkóstolta.
Nem szólt semmit, de láttam, ahogy leengednek a vállai. Forró volt, tápláló, igazi házias íz.
Kiürítette a tálat, megtörölte a száját.
Kivettem a sütőből a tepsit, és szedtem neki egy adagot.
A rakottas szép lett: aranybarna kéreg a tetején, alatta krumpli és – ahogy ránézésre tűnt – bőséges hús.
András enni kezdett. Először lassan, aztán egyre gyorsabban.
– Nagyon finom – mondta végül. – Mi ez? Pulyka? Olyan omlós.
Hallgattam. A tűzhelynél álltam, karba tett kézzel.
– Kaphatok még? – nézett fel.
Szó nélkül mertem neki másodszor is.
Azt is elfogyasztotta. A végén a kenyérrel törölte ki a tányért, majd hátradőlt a széken.
– Na látod – szólalt meg fölényes, kioktató hangon –, ha akarod, tudsz te…