Anna a munkahelyéről tartott hazafelé. A bevásárlótáskában a krumpli, a kenyér és a csirkecombok mellett ott lapult egy zacskó gumicukor is. Pont az a savanykás cukorral bevont fajta, amit Márk rajongásig szeretett. Már előre látta maga előtt, ahogy a kisfiú magához szorítja az édességet, és ragyogó arccal azt mondja a jól ismert mondatát: „Anya, te vagy a legjobb.”
A metrólejáratnál elhelyezett hőmérő mínusz hetet mutatott, ezért Anna sietősebbre fogta a lépteit. Minél előbb melegbe akart érni. A Budapesti úton a lámpák csak minden második oszlopon égtek; az őszi alállomás-baleset után a világítás felét azóta sem javították meg.
Amikor befordult az udvarba, elhaladt a kopott, festékét vesztett hinták mellett – Márk már hónapok óta rájuk sem nézett –, majd hirtelen megtorpant. Olyan váratlanul állt meg, hogy majdnem elcsúszott a letaposott havon.
A harmadik lépcsőház előtti padon ott ült a fia. Egyetlen pulóverben, farmerben és nyári szandálban.
Anna kezéből kiesett a szatyor, a csomag tompán puffant a hóban. Ő pedig futni kezdett, nem törődve sem az élelmiszerrel, sem a gumicukorral, sem semmi mással.
Lihegve ért oda, térdre zuhant a hideg földre, szétnyitotta a kabátját, és betakarta vele a gyereket. Magához húzta, dörzsölni kezdte a kékesre fagyott ujjakat. Márk alulról nézett fel rá, ajka remegett a hidegtől.
– Márk, mi történt? Miért ülsz itt?
– Apa mondta, hogy menjek ki egy kicsit. Jött hozzá egy bácsi, a konyhában beszélgettek.
Féltem attól a bácsitól. Nagy volt, és furcsán nézett rám. Kiszaladtam az udvarra, aztán vissza akartam menni, de nem nyílt az ajtó.
Anna olyan erősen ölelte meg, hogy a fiú halkan felszisszent. Felállt, továbbra is karjában tartva, és a lépcsőház felé indult.
Érezte, ahogy a gyerek teste aprókat rázkódik a kabát anyagán keresztül. A fejében nem álltak össze gondolatok, csak egyetlen cél lebegett előtte: bevinni a meleget jelentő lakásba, felmelegíteni, teát adni neki, betakarni. A férjével majd utána számol el.
Beütötte a kapukódot, felment a harmadikra, egyik kezével Márkot tartva, a másikkal a korlátba kapaszkodva. A kulcscsomót remegő ujjal húzta elő a zsebéből; csak második próbálkozásra talált bele a zárba.
Amint kinyitotta az ajtót és belépett, azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben.
A nappaliban, abban a fotelben, ahol munka után rendszerint ő szokott pihenni, egy idegen férfi terpeszkedett. Széles vállú volt, kopaszra nyírt fejjel, apró, zavaros tekintetű szemekkel. Fogpiszkálóval matatott a fogai között, és esze ágában sem volt felállni vagy köszönni.
– András! – kiáltotta Anna olyan élesen, hogy Márk összerezzent a karjában. – Miért ült a fiam az utcán szandálban?!
A konyhából sietve lépett elő a férje.
– Anna, mindent megmagyarázok – hadarta. – Csak gyere be a fürdőbe, beszéljük meg nyugodtan, kettesben.
A hátára tette a kezét, és finoman a folyosó felé terelte. Anna gépiesen lépdelt, miközben továbbra is a fiát tartotta, és azon járt az esze, hogyan melegítse fel minél gyorsabban.
A fehér csempe.
A fenyőillatú légfrissítő szaga, amit ő vett a múlt héten.
András hirtelen kivette a karjából Márkot. Olyan gyorsan történt, hogy Anna tiltakozni sem tudott.
A férfi átadta a gyereket valakinek a folyosón – Anna csak egy sötét dzseki szélét és egy nagy kezet látott –, majd a fürdőszoba ajtaját becsapta az orra előtt.
Kattanás hallatszott.
Anna rángatni kezdte a kilincset, de az ajtó nem engedett. A retesz kívülről volt ráfordítva, belülről nem lehetett kinyitni.
– András! Azonnal nyisd ki! Hol van Márk?!
Odakintről sietős léptek zaja hallatszott, majd az idegen hangja: „Gyerünk, kölyök.” Ezután Márk sírása ütötte meg a fülét. Anna ököllel verte az ajtót, amíg az ujjpercei vörösre nem dagadtak.
– András! Ha nem engedsz ki, sikítani fogok! A szomszédok rendőrt hívnak!
Nemsokára becsapódott a bejárati ajtó.
Még percekig kiabált, amíg a hangja el nem rekedt. Aztán kétségbeesetten körülnézett, mivel törhetné fel az ajtót.
Semmi használhatót nem talált. Műanyag polcok, samponos flakonok, törölközők, fogkefék. Leszerelte a zuhanyrózsát, hátha a fémcsővel ki tudja feszíteni az ajtót, de az túl hajlékony volt. Nekifutott vállal is, ám az ajtó masszívnak bizonyult, ő pedig mindössze ötvennégy kiló volt.
Egy idő után feladta a dörömbölést, és leült a kád szélére. A fehér csempét bámulta, a mennyezeti izzót, a csap krómozott felületében torzuló saját arcát, és próbálta felfogni, mi történik vele.
Reggel még minden a megszokott rendben zajlott. Munkába indult, adott egy puszit Márknak, Andrásnak szép napot kívánt.
Most pedig a saját fürdőszobájába zárva ült, miközben a fiát elvitték.
Eltelt tizenöt perc. Vagy húsz. Talán fél óra is. Nem tudta biztosan, mert a telefonja a kabátja zsebében maradt, a kabát pedig az előszobában hevert.
Újabb kattanás.
Az ajtó lassan kinyílt.
András állt a küszöbön, különös arckifejezéssel. Anna felállt a kádról. Amikor a férfi meglátta az arcát, önkéntelenül hátrébb lépett egyet.
– Hol van a fiam?
A hangja meglepően egyenletesen csengett. Szinte higgadtan. Belül azonban tombolt benne a pánik, de kívülről hidegnek és összeszedettnek tűnt.
András intett, hogy kövesse. Átment a nappaliba, leült a kanapéra, keresztbe tette a lábát, és hátradőlt.
A fotel, amelyben az idegen az előbb ült, már üres volt. Márk nem volt a lakásban – ezt Anna azonnal tudta. A csend túl mély volt. Ha a fia ott lett volna, hallaná a lélegzetét, a lépteit, bármit.
– Ülj le – mondta András, és a fotel felé mutatott. – Most beszélnünk kell.