András ajkán halvány, elégedett mosoly futott át. Az este folyamán először látszott rajta valódi megkönnyebbülés.
Megszerezte, amit akart – ráadásul különösebb harc nélkül.
– Akkor nincs miről beszélni – jegyezte meg higgadtan. – Vedd fel a kabátod, indulunk.
A kormányablak Debrecen egyik főútján este nyolcig tartott nyitva. Amikor megérkeztek, még alig negyven perc volt zárásig.
Anna a váróteremben egy kemény műanyag széken ült, kezében a frissen húzott sorszámmal. A kijelzőn lassan váltották egymást a betűk és számok. Az övé B–47 volt, a táblán pedig épp B–41 villogott, majd B–42, B–43.
András szorosan mellé telepedett. A válluk összeért. Kívülről nézve semmi rendkívüli nem látszott rajtuk: egy átlagos pár, akik valamilyen hivatalos ügyet intézni jöttek. Lakcímbejelentés, tulajdoni lap, adóigazolás – a hely nap mint nap tele volt hasonló emberekkel.
Anna gondolatai azonban máshol jártak. Fogalma sem volt, ki vitte el Márkot. A férfi nevét sem tudta. Nem tudta, merre járnak, kapott‑e vacsorát a fia, vagy még mindig abban a vékony polárpulóverben és házipapucsban van. Minden egyes perc várakozás kínzóan nyúlt. Úgy szorította az útlevelét, hogy a körmei nyoma belepréselődött a borítóba.
Végül felvillant a kijelzőn: B–47, 14-es ablak.
Anna felállt. András közvetlenül mögötte lépkedett, mintha attól tartana, hogy elszökik.
Az ügyintéző fiatal nő volt, talán huszonöt éves. Sötét haját copfba fogta, arca fáradt, de udvarias. Felnézett rájuk.
– Miben segíthetek?
András nyugodtan, tárgyilagosan elmondta, hogy ajándékozási szerződést szeretnének intézni. A lakás Anna nevén van, most átírnák az övére.
A nő tekintete egy pillanatra megakadt Annán. Talán feltűnt neki az asszony sápadtsága, a merev arckifejezése. Mintha kérdezni akart volna valamit – de végül nem szólt. Csak elővette a szükséges nyomtatványokat.
A következő egy órára Anna mintha megszűnt volna létezni. Papírok csúsztak elé, ő pedig aláírt. Itt, ott, még egy helyen. Felmutatta az okmányait, válaszolt az adatellenőrző kérdésekre, de a szavak jelentése alig jutott el hozzá. A lakás, ahol felnőtt, ahol a szülei éltek és meghaltak, most hirtelen tárggyá vált. Egy rubrika, egy bejegyzés a rendszerben.
Nem számított semmi. Csak Márk.
Amikor mindennel végeztek, az ügyintéző két példányt nyújtott át.
– A bejegyzés néhány munkanapon belül megtörténik – mondta hivatalos hangon. – A tulajdoni lap friss változata egy héten belül lekérhető.
András mindkét szerződést magához vette, gondosan a kabátja belső zsebébe csúsztatta. Kimentek az épületből. A februári levegő élesen csapta meg Anna arcát. Már sötét volt, az utcai lámpák sárga fénye csillogott a latyakos aszfalton, az autók folyamatos sora permetezte a piszkos havat.
– Most Márkért megyünk – szólalt meg Anna, hangja alig hallatszott.
– Természetesen – felelte András.
A kocsi a szomszédos ház udvarában állt. András kinyitotta előtte az ajtót, udvarias mozdulattal, mintha egy vacsorára vinné, nem pedig a saját fiuk után. Anna szó nélkül beszállt, becsatolta az övet. A motor felmorajlott, a fűtés teljes erővel kezdett dolgozni.
Elhagyták a várost. A főút mentén előbb bevásárlóközpontok, majd ipartelepek suhantak el mellettük, aztán egyre ritkábban világítottak az ablakok. András egy körforgalomnál letért, kisebb útra hajtott, amely Szeged irányába vezetett.
Anna igyekezett megjegyezni az útvonalat: melyik lehajtón fordultak, hány kilométert mentek egyenesen. Ha egyszer egyedül kell visszajönnie, tudnia kell, merre.
A közvilágítás lassan elmaradt. A sötétséget csak a reflektorok szelték ketté. Kétoldalt havas erdő húzódott, az ágak fehér takaró alatt roskadoztak. Közel egy órányi autózás után egy keskeny bekötőútra kanyarodtak, amely egy sorompóhoz vezetett. A táblán ez állt: „Hajnalfény Üdülőtelep”.
Anna biztos volt benne, hogy sosem járt itt.
András kiszállt, kinyitotta a kaput, majd visszaült és behajtott. A keskeny, letakarított úton sötét házak sorakoztak. Télen üresen álltak, a tulajdonosok csak nyáron jöttek. Az egész hely elhagyatottnak tűnt.
Egyetlen házban égett fény, a telep végében.
Anna nem várta meg, hogy András leállítsa a motort. Kiszökkent a kocsiból, és a csúszós ösvényen futva indult a világító ablakok felé. A bejárati ajtó nem volt zárva. Feltépte.
Márk egy kopott kanapén ült, vastag kockás plédbe burkolva. Amikor meglátta az anyját, felugrott, és sírva rohant hozzá.
Anna felkapta, pedig a fiú hét évesen már nehéz volt. Szorosan magához ölelte, csókokkal halmozta el a haját, arcát, homlokát.
– Anya! – zokogta Márk. – Nagyon féltem. Az a bácsi egész úton nem szólt hozzám, csak nézett… Azt hittem, nem jössz.
– Itt vagyok – ismételgette Anna, miközben ő is sírt. – Itt vagyok, és többé nem engedlek el.
A szoba másik végében egy borotvált fejű férfi állt az ablaknál, karba tett kézzel. Arca közönyös maradt. Számára ez csak feladat volt, semmi több.
András belépett, megállt az ajtóban.
– Menjünk haza – mondta. – Most már minden rendben lesz.
Anna végül nem hagyta el a férjét.
Aznap éjjel, miután visszaértek, és Márkot lefektette a saját ágyába, leült a fiú mellé. Figyelte, ahogy a gyerek egyenletesen lélegzik álmában. A sötétben gondolkodott.
Elmehetne a rendőrségre. Elmondhatná az igazat: hogy a férje elraboltatta a fiukat, csak hogy rákényszerítse a lakás átírására. De ahogy végiggondolta, egyre világosabbá vált számára, milyen nehéz lenne mindezt bizonyítani.