De minél tovább rágta magát ezen a gondolaton, annál tisztábban látta: bizonyítani semmit sem tudna. Az ajándékozási szerződésen ott állt a saját aláírása. Önként írta alá – legalábbis papíron.
Márk azt mondaná, hogy apa csak elküldte sétálni, aztán egy ismerős felvette, és kivitte a hétvégi házhoz. Ez nem emberrablás, csupán egy apa, aki megkér valakit, hogy vigyázzon a fiára.
El is mehetne. Összecsomagolna, kézen fogná Márkot, és eltűnnének egy másik városban.
A bankszámláján volt némi félretett pénz, néhány hónapra elegendő. De András tudta, hol dolgozik a barátnője, Eszter, akinél meghúzhatná magát. Ismerte a debreceni nagynénje címét is – ő volt az egyetlen rokona, aki a szülei halála után megmaradt neki. András megtalálná.
És akkor minden kezdődne elölről. Csakhogy legközelebb talán nem hozná vissza ilyen gyorsan a fiukat.
Anna nem mert kockáztatni.
Maradt.
András nem sokkal később jelentős hitelt vett fel a lakásra, amely immár az ő nevén volt. Anna látta a papírokat: százhúszmillió forint, tízéves futamidővel.
Az összeget autókereskedésbe fektette. Kibérelt egy nagy csarnokot az egyik forgalmas budapesti főút mellett, és megvásárolta az első autókat. Anna biztos volt benne, hogy az egész összeomlik. Hogy átverik a beszállítók, elmaradnak a vevők, és fél év múlva András üres kézzel tér haza, majd közli, hogy minden odalett.
De nem így történt.
A vállalkozás lassan, vontatottan indult, mint egy patak, amely kövek között tör utat magának. Aztán egyre erősebb lett.
András késő estig dolgozott. Fáradtan, mégis elégedetten érkezett haza, és lelkesen mesélt az első eladásokról, a sikeres alkukról, a bővítési tervekről.
Anna hallgatta. Bólintott. Közben vacsorát tett elé, kimosta az ingeit, és tette mindazt, amit egy példás feleségtől elvárnak.
Egy év elteltével megnyílt a második szalon. Kettővel később már a harmadik is működött.
András alkalmazottakat vett fel: értékesítőket, könyvelőt, ügyvédet. A pénz egyre nagyobb összegekben érkezett, és elkezdte a családra költeni.
Annának valódi nercbundát vásárolt – nem azt a műszőrmét, amit öt éve hordott. Az évfordulójukra gyémánttal kirakott arany fülbevalót kapott. Új autót is vett neki, mert a régi szerinte „méltatlan volt egy sikeres üzletember feleségéhez”.
Anna rezzenéstelen arccal fogadta az ajándékokat. A bundát viselte, mert télen hideg volt. A fülbevalót felvette, mert András számon kérte, ha nem látta rajta. Az új autót használta, mert kényelmesebb volt Márkot iskolába és úszásra vinni.
Belül azonban üres maradt.
Családi nyaralások következtek: Maldív-szigetek szilveszterkor, Thaiföld tavasszal, Spanyolország nyáron. Anna a vakítóan fehér homokban feküdt, nézte a türkizkék tengert, érezte a nap melegét a bőrén – és közben arra a februári estére gondolt, amikor a fia egy padon ült a fagyban, papucsban, mezítláb.
A fényképeken mosolygott. András büszkén tette közzé őket a közösségi oldalakon.
Boldog család. Sikeres férj. Hálás feleség.
Az igazságot senki sem ismerte.
Márk nőtt, iskolába járt, hetente háromszor edzésre. A februári estére alig emlékezett, és Anna ezért hálás volt.
Egyszer megkérdezte, miért költöztek új lakásba. Anna azt felelte, hogy apa sok pénzt keresett, és jobbat vett nekik. Márk elfogadta a választ, és visszaült a számítógép elé.
Nem tudhatta, hogy a régi otthon nem tiszta úton került Andráshoz. Nem is kellett tudnia.
Öt év suhant el – egyetlen hosszú, színtelen napnak tűnt.
Anna dolgozott, főzött, takarított, intézte a gyerek dolgait. Feleségként és anyaként kifogástalanul helytállt.
András sosem sejtette, hogy a felesége gyűlöli. Anna túl jó színésznő volt, ő pedig túlságosan elmerült az üzletben ahhoz, hogy észrevegye a repedéseket.
Egy tavaszi reggelen Anna arra ébredt, hogy szokatlan csend van. A hálószoba a Kőszegen vásárolt, tágas lakásban volt – azt két éve vették. András általában horkolt, a hangjához már rég hozzászokott. Most azonban néma volt a szoba.
Anna felé fordult.
A férfi a hátán feküdt, nyitott szemmel. Nem mozdult.
Anna a nyakához nyúlt, hogy kitapintsa a pulzusát.
Semmit sem érzett.
Kikelt az ágyból, kiment a konyhába, és feltette a vizet forrni. Kivett a hűtőből vajat és sajtot, készített magának egy szendvicset. Nyugodtan elfogyasztotta, teával öblítve le.
Elmosta a bögrét, rendet rakott, majd visszasétált a hálóba.
András ugyanúgy feküdt.
Anna elővette a telefonját, és tárcsázta a mentőket.
– A férjem nem lélegzik – mondta halkan. – Azt hiszem, meghalt.
A temetés után napokon át közjegyzők és ügyvédek irodáiban ült. Iratokat írt alá, illetékeket fizetett. András teljes vagyona rá szállt: három autószalon, két lakás, több bankszámla.
Néhány hét alatt rendkívül tehetős asszony lett.
A budapesti lakást, amelyet András évekkel korábban kicsikart tőle, elsőként adta el. Nem bírta volna elviselni a falak közé zárt emlékeket.
Túl sok minden történt ott – és nem mind kötődött a szüleihez.
Egy évvel később Anna a konyhában ült, a nagy lakásban, és az ablakon át a márciusi estét nézte. A város fényei tükröződtek a vízen, odakint enyhe tavaszi levegő vibrált.
Márk rég aludt a szobájában. A lakás csendbe burkolózott.
Anna az igazságosságon gondolkodott. Furcsa dolog – néha egészen különös módon működik.
Arra is, hogy olykor a legnagyobb erény a türelem.
Felállt, odament a tálalószekrényhez, és kihúzta a felső fiókot. A szalvéták és ünnepi gyertyák mögött egy apró üvegcsét rejtett.
Üres volt.
Kivette, a csap alá tartotta, és gondosan kiöblítette – pedig már számtalanszor megtette.
Aztán papírtörlőbe csavarta, és a szemetesbe dobta, krumplihéjak és használt teafilterek alá.
Harmincnyolc évesen az ember nem szokott csak úgy meghalni.
De erről nem kellett tudnia senkinek.