Anna lassan leült a fotel szélére, tekintetét egy pillanatra sem véve le Andrásról. Várt.
– Most pedig megállapodunk – szólalt meg a férfi, és a hangjában felcsendült valami új. Olyan magabiztosság, amit Anna korábban vagy nem vett észre, vagy nem tulajdonított neki jelentőséget.
Anna ujjai görcsösen markolták a karfát, az ízületei kifehéredtek. Még nem tudta, pontosan mit fog kérni András Márkért cserébe, de egyvalamit már most biztosan érzett: bármit megtenne, ha visszakapná a fiát.
Három évvel korábban András egy vastag iratköteggel állított haza, és ünnepélyesen letette a konyhaasztalra Anna elé.
– Nézd át – mondta izgatottan. A hangja vibrált a lelkesedéstől, ezért Anna félretolta a félig kész vacsorát, és leült mellé.
Az irat egy részletes üzleti terv volt. Legalább negyven oldal, grafikonokkal, táblázatokkal, számításokkal.
András hat éve dolgozott értékesítési vezetőként egy autókereskedésben Szegeden, és kívül-belül ismerte a szakmát. Szenvedélyesen magyarázott árrésekről, beszállítói hálózatról, visszatérő ügyfelekről. A szeme csillogott.
Saját autószalont akart.
– Kezdőtőkére van szükségem – mondta végül. – Úgy tíz-tizenkét millió forintra. Az első részletre az ingatlanért, bérleti díjra, az első autók beszerzésére.
Anna nem válaszolt azonnal. Sejtette, hová akar kilyukadni.
– Ha eladjuk a lakást – folytatta András –, bőven fedezné az indulást. Még tartalék is maradna.
A budapesti lakás Anna nevén volt. A szüleitől örökölte.
A háromszobás, magas belmagasságú otthon, hatalmas ablakokkal, volt az egyetlen kézzelfogható emlék, ami az édesanyja és édesapja után maradt. Itt nőtt fel. Minden sarokhoz kötődött valami történet.
– És hová mennénk Márkkal? – kérdezte csendesen. – Négyéves gyerekkel?
– Bérelnénk valamit átmenetileg. Amint beindul az üzlet, veszünk egy másikat. A belvárosban. Jobbat ennél.
Anna megrázta a fejét.
– Ezt nem tudom eladni. Ez a szüleimé volt. Tudod jól.
András akkor még nem vitatkozott. Visszacsúsztatta a mappát a fiókba, és egy ideig nem került elő.
Egy hétig. Aztán újra.
A beszélgetések egyre sűrűbben tértek vissza. Először havonta, aztán kéthetente, végül szinte minden héten. András újabb kimutatásokat nyomtatott, piaci növekedési adatokat mutogatott, vacsora közben szalvétára rajzolt terveket.
Azt ismételgette, hogy ez az egyetlen esélyük kitörni a középszerűségből – pedig nem nélkülöztek. Saját lakásuk volt, két fizetésük. Nem éltek rosszul.
Azt állította, a kockázat minimális. Mindent kiszámolt. Ismeri a piacot, mint a tenyerét.
Anna minden alkalommal nemet mondott. Nyugodtan, halkan, hogy ne sértse meg. Elmagyarázta, miért fontos neki a lakás. Felvetette, hogy vegyenek fel hitelt, keressenek befektetőt, induljanak kisebb léptékben.
András végighallgatta – de nem fogadta el.
Egy este váratlanul letérdelt előtte a konyha közepén. Anna épp mosogatott, a csempén koppant a férfi térde.
– Könyörgöm – mondta felnézve rá. – Nem érted, mennyire fontos ez nekem. Nap mint nap másoknak termelem a profitot. Pedig megtehetném értünk. Márkért. A te makacsságod megfojt.
Anna nézte a férfit, és furcsa kettősség kavargott benne: sajnálat és valami idegenkedéshez hasonló érzés. Szerette Andrást. Gyermeket szült neki. Nem akarta így látni – otthoni nadrágban, gyűrött pólóban, könnyes szemmel, remegő hangon.
Ismét nemet mondott.
Ettől az estétől kezdve András lassan megváltozott. Először Anna a fáradtságnak vagy a munkahelyi nyomásnak tudta be.
Később járt haza, és gyakran érezni lehetett rajta az alkoholt. Vacsoránál alig szólt, csak egyszavas válaszokat adott. Márkkal is egyre kevesebb időt töltött. Korábban hétvégén együtt építettek legót vagy mesét néztek, most viszont András bezárkózott a hálóba a telefonjával.
Két hónappal ezelőtt, azon a bizonyos februári este előtt, Anna az éjszaka közepén felébredt. A férje helye üres volt mellette. Kiment a lakásba, és a fürdőszobából tompa hangokat hallott.
András a kád szélén ült, és halkan telefonált.
– Önként nem fog beleegyezni – hallotta Anna. – Más megoldás kell.
Visszahúzódott a hálóba, és amikor a férfi tíz perc múlva visszafeküdt mellé, alvást színlelt.
Másnap megpróbálta meggyőzni magát, hogy félreértette. Talán nem is a lakásról volt szó.
Most, a fotelben ülve, már tudta: nem hallotta félre. Pontosan arról beszélt.
– Te kényszerítettél rá – mondta András nyugodtan, mintha csupán hétvégi programról egyeztetnének. – Három évig kérleltelek. Magyaráztam, számoltam, térden álltam előtted. Minden alkalommal elutasítottál. Nem hagytál más utat.
– Hol van a fiam? – kérdezte Anna.
– Biztonságban. Egy barátom vigyáz rá. Amíg azt teszed, amit mondok, Márknak nem esik bántódása.
Anna mellkasát összeszorította a rettegés. A levegővétel is nehezére esett. De a félelem mögött kristálytisztán kirajzolódott egy gondolat: nincs alku. Megadja neki a lakást, a pénzt, bármit.
Csak Márk térjen vissza.
– Most bemegyünk egy kormányablakba – folytatta András. – Átírod a lakást a nevemre. Ajándékozásként intézzük, az a leggyorsabb. Utána elmegyünk Márkért, és hazahozhatod. Ennyi az egész.
– Nem érdekel a lakás – felelte Anna rekedten. – Tedd, amit akarsz. Csak hozd vissza a fiamat.