– Apa akkor már nem jön vissza hozzánk? – kérdezte halkan.
– Nem, kincsem.
– És a nagymama sem?
– Ő sem.
Márk megkönnyebbülten sóhajtott.
– Jó. Olyan gonosz. És még a borscsát sem szerettem.
Egy hét óta először tört ki belőlem őszinte nevetés.
Két hónappal később
– Anna? Réka vagyok… – szólt bele egy ismeretlen szám. – Tudnánk beszélni pár percet?
A szerető. Érdekes fordulat.
– Hallgatom.
– Engem is elhagyott – hadarta. – Azt mondta, van egy másik családja. Hogy oldjam meg egyedül a gyerek ügyét. Szóról szóra ugyanazt mondta, mint magának.
– Sajnálom – feleltem tárgyilagosan.
– Én… babát várok. A hetedik hónapban járok. Péter eltűnt. Nem veszi fel a telefont. Mit tegyek?
Lehettem volna kárörvendő. De már nem maradt bennem indulat, csak fáradtság.
– Adja be a gyerektartási kérelmet. Bíróságon kérjen apasági megállapítást. Van üzenetváltásuk? Közös fotók?
– Igen, minden megvan.
– Akkor jó eséllyel jár. Tudok ajánlani egy ügyvédet.
– Köszönöm… és ne haragudjon. Nem tudtam, hogy nős. Azt állította, elvált.
– Most már valóban elvált. És három gyerek után lesz köteles fizetni. Sok erőt, Réka.
Este Erzsébet hívott.
– Anna, képzeld… Péter visszaköltözött hozzám. Pénzt kér. Azt mondja, valami nő zaklatja, tartásdíjat követel.
– Értem. És?
– Nem fogadnád vissza? Azt mondja, megbánta. Csak téged és a gyerekeket szereti.
Viktóriára néztem, aki békésen öltöztette a babáját. Márk az asztalnál rajzolt, teljes nyugalomban. Rég láttam őket ilyen felszabadultnak.
– Erzsébet, adja át Péternek: nekem már másfajta családom van. A gondjait oldja meg egyedül.
És bontottam a vonalat.
Vannak leckék, amelyeket egyes férfiak csak akkor értenek meg, amikor már minden hidat felégettek maguk mögött. Amikor azok a nők, akiket gyengének hittek, talpra állnak és továbblépnek.
Nekem valóban új családom lett. Olyan, ahol nincs hazugság, nincs megaláztatás, nincs árulás.
Csak én és a gyerekeim.
És ez éppen elég.