A negyedik napon aztán újabb meglepetéssel állt elő: egy ingatlanost hozott magával.
– Kétszobás lakás, jó környéken – magyarázta a férfi, miközben körbejárt, fotózott, sőt még az erkélyt is lemérte. – Nyolcvanmillió körül gyorsan el lehetne adni.
– Nem eladó – mondtam határozottan.
– Hogyhogy nem? – csattant fel Erzsébet. – Péter beleegyezett!
– Péter nem az egyetlen tulajdonos.
– Dehogynem! Az ő nevén van!
Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam.
– Apa? Igen. Elkezdődött. Gyere, kérlek.
Az apám nyugalmazott ezredes. Kevés szavú ember, higgadt, de ha helyzet van, megállíthatatlan.
Fél órán belül megérkezett, egy vastag iratcsomóval a kezében.
– Erzsébet – biccentett udvariasan. – Tisztázzuk a tényeket. A lakás kezdőrészletét, kétmillió forintot, a feleségemmel mi adtuk. Itt a fia által aláírt elismervény.
– Az nászajándék volt! – vágta rá a volt anyósom.
– Nem. Kölcsön. Közjegyző előtt hitelesítve – tette elé a szerződést.
Erzsébet arca elsápadt, de apám folytatta.
– Az elmúlt öt évben a törlesztőrészletek Anna számlájáról mentek. Itt vannak a banki kivonatok. Összesen három és fél millió.
– De… a lakás Péter nevén van!
– Igen. És ezzel neki van gondja. Mert így összesen öt és fél millióval tartozik a lányomnak. Vagy átíratja rá az ingatlant, vagy bíróságon rendezzük.
– Ehhez nincs joguk! Az unokáim ott élnek!
– Pontosan. Az én unokáim. És nem hagyom, hogy bárki utcára tegye őket.
Az ingatlanos csendben összepakolt és távozott. Erzsébet remegő kézzel hívta Pétert.
– Péter! Itt van az apja! Papírokkal hadonászik! A lakást követeli!
A kagylóból üvöltés hallatszott. Aztán felém nyújtotta a telefont.
– Beszélni akar veled.
– Anna, mi ez a cirkusz? – csattant fel Péter hangja. – Miféle tartozásokról beszéltek? Megállapodtunk!
– Mi nem állapodtunk meg semmiben, Péter. Te egyszerűen leléptél.
– Nem léptem le! Egy olyan nőhöz mentem, aki értékel és megért! – vágta rá dühösen.
