Az ajtóban álltam, karomban a másfél éves Viktóriával, amikor a férjem bevágta a bőröndöt a csomagtartóba.
– Más mellett döntöttem. Van egy új családom. A gyerekeket oldd meg egyedül.
Az ajtó csattanása élesen visszhangzott a lépcsőházban. A kerekek felsivítottak az aszfalton, aztán csend lett.
Viktória azonnal sírni kezdett – mindig megérezte, ha bennem vihar tombol. Az ötéves Márk óvatosan kibújt a hátam mögül.
– Anya, apa csak boltba ment kenyérért?
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Igen, kicsim. Kenyérért.
Egy órával később megszólalt a telefonom. Erzsébet hangja a vonal túlsó végén kemény volt, ellentmondást nem tűrő.
– Indulok hozzátok. Péter mindent elmondott.
– Mit mondott el?
– Hogy teljesen kikészítetted. Folyton szekáltad. Egy férfi ezt nem bírja örökké. De semmi gond, segítek a gyerekekkel, amíg lehiggad.
Szó nélkül bontottam a hívást. Én kergettem el? Én, aki öt éven át tűrtem az éjszakai kimaradásait, a „vállalkozására” felvett hitelek miatti tartozásokat? Tényleg én voltam az oka?
Két órán belül megérkezett. Bőrönddel.
Úgy lépett be a lakásba, mintha mindig is az övé lett volna.
– Mostantól én irányítok – jelentette ki. – Először is: a gyerekek előtt nincs sírás-rívás. Másodszor: munkát keresel. Harmadszor: eladjuk ezt a lakást.
– Tessék? Milyen lakást?
– Hát ezt. Péter nevén van. Kell neki a pénz az új életéhez.
Lehuppantam egy székre. Papíron valóban az ő nevén szerepelt az ingatlan. De a kezdőrészletet az én szüleim adták, és a törlesztőt is én fizettem, amíg ő „üzletet épített”.
– Erzsébet, ez a gyerekeim otthona. Hová mennénk?
– Hozzám. Elintézem a gyámságot, ha már láthatóan nem boldogulsz.
– Micsoda?!
– Mit vártál? Férj nélkül, állás nélkül, bevétel nélkül… szerinted ez felelős anyaság?
A következő három nap maga volt a pokol. Beköltözött a hálószobánkba – „Péter megengedte” –, parancsolgatott, mit főzzek, hogyan neveljem a gyerekeket, és minden mozdulatomban hibát talált. A megjegyzései lassan, de biztosan mérgezték a levegőt, és éreztem, hogy ez még csak a kezdet.