– A terhes Rékához az irodátokból? Igen, tudok róla. Tegnap felhívott. Azt kérte, engedjelek el békében… és pénzt is kért a gyerekre.
A vonal túlsó végén síri csend lett.
– Térjünk a lényegre – szólalt meg végül jóval halkabban. – Mit akarsz?
– A lakás kerüljön az én nevemre. A gyerektartás hivatalosan legyen rendezve. És az anyád még ma költözzön ki.
– És ha nem?
– Akkor apa pert indít. Öt és fél millió forinttal tartozol nekünk. Ehhez jön a tartásdíj – bejelentett, fehér bérrel dolgozol. És ott van a vagyonmegosztás is: az autó, meg a telketek, amit részben a mi pénzünkből fizettetek.
– Elment az eszed?!
– Nem, Péter. Csak nem hagyom, hogy tovább lábtörlőnek használjatok.
Miközben apa higgadtan sorolta neki telefonon a jogi következményeket, Erzsébet dühösen pakolta a holmiját.
– Mérges kígyófészek ez a ház! – sziszegte. – Nem csoda, hogy az én Andriskám elmenekült! Fondorlatos nőszemély!
Bementem a hálóba.
– Erzsébet, felejtse el ezt a címet. Többet ne jöjjön ide.
– Azok az én unokáim!
– Akiket az előbb akart elvetetni tőlem. Akiket elkényeztetettnek nevezett. Akiknek azt mondta, az apjuk helyesen tette, hogy elhagyott.
– Nem így értettem!
– Márk, gyere ide, kérlek – szóltam a fiamnak.
A kisautóját szorongatva lépett be.
– Mit mondott neked tegnap a nagymama apáról?
– Azt, hogy apa ügyes, amiért elment tőled. És hogy majd magához vesz minket, ha te teljesen rossz anya leszel.
Erzsébet szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.
– Ennyi volt. A taxi vár.
Egy hét múlva Péter aláírt mindent. A lakás az enyém lett, a fizetése negyven százalékát utalja a gyerekeknek, és semmilyen további követelése nincs.
– Büszke vagyok rád – mondta apa este, miközben segített lefektetni a kicsiket. – Azt hittem, összeroppansz.
– Majdnem megtörtént. De amikor az anyja a felügyelettel fenyegetőzött… bennem valami átbillent. Elég volt a tűrésből.
Márk lefekvés előtt átölelt.
– Anya, ugye apa többé nem jön ide veszekedni?