A vacsora kifogástalanra sikerült – akárcsak az elmúlt tizenkét házassági évük szinte minden estéje. Spenótágyon tálalt lazac, jól behűtött fehérbor, a lámpaernyő tompa, meleg fénye. Gábor félretolta a tányérját, szalvétával megtörölte a száját, majd olyan tárgyilagos hangon szólalt meg, mintha csak a másnapi időjárást ismertetné.
– Nóra, beszélnünk kell. Arra jutottam, hogy már nem szeretlek.
Nóra kezében megállt a villa. A nappaliban akkora csend lett, hogy a falióra ketyegése szinte zavaróan hangosnak tűnt – az az óra, amelyet Gábor szüleitől kaptak a tizedik évfordulójukra. A másodpercmutató három teljes kört tett meg, mire a nő fel mert nézni. Gábor arca nyugodt volt, talán kissé fáradt. Bűntudatnak nyoma sem látszott rajta; tekintete hideg és eltökélt volt, akár egy sebészé műtét előtt.
– Elköltözni viszont nem akarok – folytatta, meg sem várva a reakciót. – Felesleges lenne a dráma, a vagyonmegosztás, a bírósági hercehurca. Szép lakásunk van, kialakult életünk, közös baráti körünk. Anyagilag ezután is mindenről gondoskodom. Egyszerűen… hagyjuk el az érzelmi részt. Te éled a saját életed, én az enyémet. Maradjunk lakótársak, partnerek a mindennapokban. Ez így tiszta helyzet. Az őszinteség békét teremt.
Arra számított, hogy Nóra kiborul: sírni kezd, tányért hajít a falhoz, vagy kétségbeesetten könyörög. Fejben már előre összeállította az érveit, hogy leszerelje az ellenállását. Biztos volt benne, hogy a nő, aki hozzászokott az ő védelméhez és az anyagi biztonsághoz, inkább belekapaszkodik majd ebbe a furcsa kompromisszumba, csak hogy megmaradjon a házasság látszata.
Nóra azonban nem csinált jelenetet. Hosszan nézte a férfit, és a barna szemében valami különös változás ment végbe. Először átvillant rajta a fájdalom – olyan élesen, hogy Gábor ösztönösen elkapta a tekintetét. Aztán a fény nem kialudt, inkább átalakult benne.
– Tehát a kényelem a lényeg? – kérdezte halkan. Hangja egyenletes volt, már-már színtelen.
– Pontosan. Felnőtt emberek vagyunk. Miért rombolnánk le azt, ami működik? A napi rend maradhat: reggeli nyolckor, vacsora hétkor, hétvégén látogatás anyámnál. Minden ugyanaz, csak a szerelem nélkül. Úgyis alig maradt már belőle, nem igaz? Te is érezted.
Gábor felállt, elégedetten nyugtázva, milyen higgadtan kezelte a helyzetet. Úgy gondolta, tisztességesen járt el: nem hazudott, nem csalta meg titokban. Felkínálta az „évszázad alkut” – házas státusz és biztos megélhetés cserébe azért, hogy senki ne tartson igényt a szívére.
– Rendben, Gábor – mondta Nóra az ablakon túli éjszakai fényeket nézve. – Ha szerinted ez korrekt… legyen így.
A férfi bólintott, mintha hatalmas teher esett volna le róla. „Milyen józan nő” – futott át a fején, miközben a dolgozószobája felé indult. Eszébe sem jutott, hogy abban a pillanatban a régi, alkalmazkodó Nóra megszűnt létezni.
Másnap Gábor szokatlan csendre ébredt. Nóra általában hétkor benyitott, elhúzta a függönyt, és az éjjeliszekrényre tette a citromos vizet. Most a sötétítő szorosan zárva maradt.
A konyhában a megszokott rend fogadta: rántotta baconnel, pirítós, friss kávé. Minden pontosan időben elkészült. Nóra azonban nem ült az asztalnál. A konyha másik végében, az ablakpárkányon helyezkedett el, egy élénk smaragdzöld melegítőben, amelyet Gábor még sosem látott rajta. Matchát kortyolt, és a tabletjét böngészte.
– Jó reggelt – szólalt meg a férfi. – Korán keltél. Sportolni készülsz?
Nóra felé fordult. Az előző esti sápadtságnak nyoma sem volt az arcán. Udvarias, távolságtartó mosollyal nézett rá, mintha csak egy kollégát üdvözölne a liftben.
– Jó reggelt, Gábor. Igen, átszerveztem a napomat. A reggelid az asztalon. Jó étvágyat.
– Nem eszel velem? – kérdezte értetlenül, kezében a csészével.
– Megállapodtunk, hogy külön életet élünk. Az enyém mostantól futással és jógával indul. Reggelente nem kívánom a nehéz ételeket.
Leugrott a párkányról. Ahogy elhaladt mellette a szűk konyhában, még véletlenül sem érintette meg. Illata is más volt: nem a megszokott virágos parfüm, hanem friss citrus és menta, tengeri hűvösséggel keverve.
– Ja, és a vacsoráról – szólt vissza már az előszobából. – Főzök, ahogy ígértem. De nem kötelező ott ülnöm melletted. Estére programom van.
– Miféle program? – ráncolta a homlokát Gábor. – Szerda van. A Smirnovék jöttek volna.
– Felhívtam őket, és jeleztem, hogy változott a vendéglátási szokásunk. Itthon nem fogadok vendégeket. Ha találkozni akarsz velük, ott vannak a kávézók.
Az ajtó becsukódott. Gábor a kihűlő reggeli fölött állt, mellkasában furcsa, ragacsos érzéssel. Nem félelem volt, inkább zavar. Hiszen pontosan azt kapta, amit akart: érzelmi kötelezettségek nélküli szabadságot. Mégis, a lakás csendje nyomasztani kezdte.
Leült, enni kezdett. A rántotta tökéletesre sikerült, ahogyan mindig. Mégis íztelennek tűnt Nóra megszokott csicsergése nélkül – nem kérdezte, hogyan aludt, nem mesélt a napi terveiről. Olyan volt, mintha kartont rágna.
Az irodában egész nap azon kapta magát, hogy a telefonját figyeli. Korábban Nóra üzenetekkel árasztotta el: vicces macskás képekkel, cikkekkel, vagy csak annyival, hogy „hiányzol” és „vegyél kenyeret”. Most a kijelző néma maradt.
Este hétkor ért haza. Az asztalon lezárt doboz várta a vacsorával. Mellette egy cetli Nóra szabályos kézírásával: „A halpogácsa a hűtőben. Két perc a mikróban. Későn jövök. A kulcsot ne hagyd el.”
A lakás tiszta illatú volt, mégis üresnek hatott, mintha kiszívta volna belőle valaki a levegőt. A hálószobában feltűnt, hogy Nóra oldaláról eltűnt a csipkés ágytakaró; helyette sötétkék, letisztult ágynemű feszült. Az éjjeliszekrényről a közös esküvői fotó is eltűnt, a helyén angol nyelvű pszichológiai könyv hevert.
A szekrényt kinyitva még jobban meglepődött: a vállfák fele üresen lengedezett. Nóra nem költözött el – a bőröndök ott álltak a sarokban –, de a kedvenc, apró virágmintás otthoni ruhái eltűntek. Azok, amelyekben mindig törékeny, bájos lánynak látta. Most elegáns kosztümök, bőrnadrágok és merész, fekete selyemdarabok sorakoztak.
Tizenegy körül fordult a kulcs a zárban. Gábor kérdőre akarta vonni, de amikor meglátta, a szavak bennakadtak.
Nóra ragyogott. Hosszú haját rövid, hamvasszőke bob váltotta fel, amely kiemelte az arcát. Nem csupán szép volt – vibrált benne az élet. Olyan elevennek tűnt, amilyennek évek óta nem látta.
– Hol voltál? – kérdezte végül élesebben, mint tervezte.
– Nyilvános beszédtanfolyamon – felelte könnyedén, miközben lerúgta a tűsarkút és macskaszerűen nyújtózott. – Utána beültünk a lányokkal egy bárba. Képzeld, még mindig tudok táncolni.
Egyenesen a szemébe nézett. Nem sértettség csillogott benne, inkább udvarias érdeklődés, mintha egy szomszéddal beszélne.
– Vacsoráztál? Elmostad a tányért? Remek. Jó éjszakát, Gábor.
Elsétált mellette a vendégszoba felé.
– Nóra! – szólt utána. – Hová mész?
A nő megállt, meglepetten fordult vissza.
– Hiszen te mondtad: semmi érzelem. Egy ágyban aludni elég intim dolog. Minek ez a kellemetlenség? A vendégszobában kiváló a matrac. A reggelid miatt ne aggódj, az a része marad.
Becsukta az ajtót, a zár kattanása élesen visszhangzott a folyosón. Gábor ott maradt a félhomályban. Először értette meg, hogy az „őszinteség” nemcsak szabadságot jelenthet, hanem dermesztő ürességet is, ahol senki sem várja.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Minden apró zajra felkapta a fejét, várva, hogy Nóra átjön, bevallja, hogy ez csak ostoba játék volt, és visszabújik mellé a takaró alá. De a fal túloldaláról csak a párásító egyenletes zúgása hallatszott.
Reggel minden megismétlődött, ijesztő pontossággal. Az asztalon hibátlan zabkása bogyós gyümölcsökkel, illatos kávé, frissen facsart narancslé. Ám Nóra ismét sehol sem volt a lakásban.