Nóra élete apró részleteiről már nem tőle értesült, hanem véletlen jelekből rakta össze a mozaikot. Egyszer drága üzletek logójával ellátott táskák sorakoztak az előszobában – mindegyik az ő saját bankszámlájáról fizetve, ami Gábor számára rejtély volt, hiszen fogalma sem volt, honnan kerültek oda azok az összegek. Máskor a balkon felől hallatszott fel a nevetése, amikor telefonon beszélt valakivel; felszabadult, csilingelő hang volt, amilyet mellette már rég nem használt.
A legnehezebben mégsem ezeket viselte, hanem a nő nyugalma. Nem a jeges, elutasító csend volt ez, hanem valami meleg, belülről sugárzó derű. Olyan fény áradt belőle, mint abból, aki hosszú, kimerítő betegség után végre fellélegzik, és rádöbben, milyen jó egyszerűen csak létezni.
— Nóra, beszélnünk kellene a költségekről — állta útját egy este az ajtóban. A nő épp indulni készült egy előadásra.
Nóra a csuklójára pillantott. Finom aranyóra csillant meg rajta — új darab, Gábor biztos volt benne.
— A költségek? Rendben. A rezsi és a takarítás rám eső részét már átutaltam a közös számlára. Élelmiszerre nem számolj velem, alig eszem itthon. Ha szeretnél valamit külön, szólj, felírom a futárlistára.
— Nem erre gondolok! — csattant fel Gábor. — Ruhák, tanfolyamok, taxik… Ezek komoly összegek. Honnan van rá pénzed? Hiszen eddig csak félállásban dolgoztál a könyvtárban, afféle hobbiként.
Nóra halványan elmosolyodott. A mosolya most nem kedves volt, inkább kegyetlenül tárgyilagos.
— Felmondtam a könyvtárban. Most egy magánalapítványnál dolgozom adatarchiválási tanácsadóként. Úgy tűnik, a történészdiplomám és a pedantériám piacképesebb, mint gondoltam. És képzeld, ha az ember nem tölt napi négy órát ingvasalással és bonyolult vacsorák főzésével, egészen sok ideje marad a karrierjére.
— Felmondtál… és erről nem is szóltál? — közelebb lépett, mintha így közelebb kerülhetne a válaszhoz is.
— Miért kellett volna? — kérdezett vissza őszinte értetlenséggel. — Te kértél érzelemmentességet. A munkám a magánügyem. Nem zavarja a mi „háztartási együttműködésünket”. Az ingeid a szekrényben, a takarítócég vasalta őket. A vacsorád a sütőben. A rendszer működik.
Megigazította Gábor zakójának gallérját — a mozdulat egykor gyengéd volt, most inkább rutinszerű, személytelen.
— Fáradtnak tűnsz. Talán ki kellene venned néhány nap szabadságot. Utazz el valahová, pihenj. Én itt mindent elintézek.
Az ajtó becsukódott mögötte, citrusos illata még percekig a levegőben maradt. Gábor a konyhába ment. A sütőben hús párolódott zöldségekkel. Evett pár falatot, de az ízek tompák voltak, mintha fémből lennének. Hirtelen azt kívánta, bárcsak elsózta volna. Bárcsak elfelejtette volna elkészíteni. Bárcsak jelenetet rendezne, amiért későn ért haza. Vágyott rá, hogy Nóra kiszámíthatatlan, indulatos, sebezhető legyen — hogy az övé legyen.
De Nóra élő volt, és többé nem tartozott senkihez.
Három nappal később újabb csapás érte. Gábornak fontos rendezvénye volt egy elegáns vidéki klubban — a „Global-Logisztik” éves részvényesi találkozója. A protokoll szerint házastárssal kellett érkeznie. Korábban Nóra heteken át készült az ilyen estekre: ruhát választott, amely harmonizált a férfi nyakkendőjével, beszédtémákat gyűjtött, nehogy véletlenül kínos helyzetbe hozza.
— Szombaton hétkor kezdődik az esemény — közölte hivatalos hangon a reggelinél. — Számítok rád. Válassz visszafogott ruhát, konzervatív közeg lesz.
— Tudom — felelte anélkül, hogy felnézett volna a tabletjéből. — Ott leszek.
Szombat este Gábor az ingujjával játszva várta a nappaliban. A sötétkék, klasszikus ruhára számított, amelyet az édesanyja mindig jóváhagyott. Amikor azonban Nóra kilépett a hálóból, elakadt a lélegzete.
Fekete selyemruha simult az alakjára, mint egy második bőr. A vállára hanyagul férfizakót vetett. Ékszer alig volt rajta, csak hosszú fülbevalók, amelyek kiemelték új, merész frizuráját. Nem egy cégvezető feleségének tűnt, hanem egy francia film végzetes hősnőjének.
— Megőrültél? — sziszegte. — Ez túl sok. Menj és öltözz át.
Nóra a tükörben végigmérte magát.
— Nekem tetszik. Most ilyen vagyok. Ha zavar, külön taxival is mehetek, és külön léphetünk be. Mint partnerek.
Gábor lenyelte a dühét. Az est azonban nem úgy alakult, ahogy várta. Nóra nem pusztán feltűnést keltett — beszélgetni akartak vele. A vezérigazgató, aki máskor ügyet sem vetett az alkalmazottak feleségeire, hosszasan diskurált vele ritka memoárkiadásokról.
A terem túlsó végéből Gábor szorongva figyelte. Látta, amint odalép hozzá Márk — a közösségi médiából ismerős, magas, sportos férfi, éles tekintettel. IT-vállalkozóként volt jelen a rendezvényen. Nóra nevetett, magyarázott, és egy pillanatra megérintette a férfi karját. A szeme ragyogott.
Ekkor értette meg Gábor: ez nem színjáték. Nóra valóban boldog. És ez a boldogság független tőle. Amit ő kegyetlen őszinteségnek nevezett, az a nő számára kulcs lett a rácsokhoz.
Hazafelé a taxi csendjét végül Gábor törte meg.
— Túlságosan közvetlen voltál. Egész este azzal az informatikussal nevettél. Már pletykálnak.
— Kik? A kollégáid? — nézett ki az ablakon Nóra. — Talán csak irigyek, hogy érdekes a feleséged. Márk régi ismerős. Segít egy projektemben.
— Miféle projektben?
— Online művészettörténeti iskolát indítok felnőtteknek. Ő a technikai részét tanácsolja.
Gábor felnevetett, de a hangja ideges volt.
— Te? Iskola? Nóra, te mindig otthonteremtő voltál. Az üzlet nem a te világod. Csak a figyelmemet akarod. Rendben, megkaptad. Elég. Visszavonom, amit mondtam. Megpróbálhatlak újra szeretni. Elutazunk, veszek neked autót…
A taxi megállt a ház előtt. Nóra lassan felé fordult. Az utastér félhomályában idegennek tűnt az arca.
— A lényeget nem érted, Gábor. A kimondott szavakat nem lehet visszaszívni. Nem büszkeségből mondom. Hanem mert az a belső tér, amit egykor te töltöttél ki bennem, most már mással van tele. Saját magammal.
Kiszállt, nem várta meg. Gábor utána sietett. A liftben megpróbálta megfogni a vállát, de Nóra pillantása dermesztő volt, és a férfi keze lehanyatlott.
— Azt mondtad, nem mész el, mert kényelmes így — szólalt meg csendesen, amikor beléptek a lakásba. — Én is maradtam, mert idő kellett az új gondolathoz. Mostanra hozzászoktam. És rájöttem valamire.
Körbenézett a nappalin.
— Nekem ez már nem kényelmes. Túl nagy ára van. A te önzésed és az én régi félelmeim szaga lengi be.
— Ez mit jelent? — rekedt meg Gábor hangja.
— Azt, hogy holnap elköltözöm. Kivettem egy kisebb lakást a belvárosban, közel az új munkahelyemhez. A vagyonmegosztás papírjai készen vannak, az ügyvédem intézte. Felezzük, ahogy partnerekhez illik. Botrány nélkül. Nyugodt életet akartál, igaz? Megkapod. Ebben a hatalmas, makulátlan, üres lakásban.
— Nóra… várj… Hová mész most?
— Most aludni. A vendégszobába. Holnap kezdődik az igazi életem. A te időbeosztásod és a te „őszinteséged” nélkül.
Az ajtó bezárult mögötte, és Gábor először hallotta, ahogy a kulcs kétszer is elfordul a zárban.
Ott maradt a nappali közepén. Az asztalon a tegnap vett virágok hervadoztak — gyenge kísérlet volt a békülésre. A tükörben egy elegáns öltönyös férfi nézett vissza rá: sikeres, tehetős, tekintélyes. Csak éppen üres. Már nem volt mellette az a nő, aki valaha a világ középpontját látta benne.
Ő maga oltotta ki a fényt. Most meg kellett tanulnia sötétben élni.
A reggel tompa, szürke csenddel érkezett. Gábor szokatlan zajra riadt fel: ragasztószalag éles, ismétlődő sercegése hasította ketté a lakás némaságát. Az ágyból kiugorva a folyosóra rohant, abban a halvány reményben, hogy az előző esti beszélgetés csupán rossz álom volt.