– Holnap iskola, minden megy a megszokott rendben – tette hozzá Katalin halkan.
– Odamegyek – vágta rá Gábor.
– Ma ne. Idő kell mindannyiunknak.
Befejezte a hívást. A készülék még egyszer megremegett a kezében, de ő némán az asztalra tette, kijelzővel lefelé, és inkább az ágyneműhuzatokkal kezdett foglalkozni. Furcsa nyugalom volt benne, mintha egy régóta szorító kapocs engedett volna el.
Erzsébet másnap értesült a történtekről. Valószínűleg Gábor azonnal felhívta, mert délelőtt tíz körül egy hosszú, közel négyperces hangüzenet érkezett Katalin telefonjára. Nem hallgatta meg. Gondolkodás nélkül törölte.
Ez új élmény volt: kitörölni valamit, amit korábban kötelességének érzett végighallgatni.
Hétfőn visszament dolgozni. Belépett az irodába, felakasztotta a kabátját, töltött magának egy kávét. Réka, a vörös hajú, élénk természetű kolléganője – aki mindent hangosan kommentált – hosszan végigmérte.
– Történt valami veled? – kérdezte végül.
– Mire gondolsz?
– Más az arcod. Komolyan. – Réka hunyorogva figyelte. – Fogytál?
– Nem hiszem.
– Akkor mi?
Katalin eltűnődött egy pillanatig.
– Aludtam – felelte egyszerűen.
És ez igaz volt. Az első éjszakán az új lakásban hét órát aludt megszakítás nélkül. Évek óta nem fordult elő ilyesmi. Nem szólt a tévé éjjel egykor, nem zúgott maximális hangerőn egy végtelen hírfolyam. Csend volt.
Szerdán Gábor megjelent. Előtte telefonált – ez tőle szokatlan udvariasság volt. Este érkezett, amikor a gyerekek már vacsoráztak. Megállt az előszobában, lassan körbenézett. Katalin látta rajta: mérlegel, számol, felmér.
– Rendben van – mondta végül. A hangja nem dicséretet hordozott, inkább meglepett beismerést.
A konyhában ültek le beszélni, míg Márk és Júlia a szobában néztek valamit. Hosszú beszélgetés volt, de kiabálás nélkül. Nem csapódtak ajtók. Két ember ült egymással szemben, akik végre abbahagyták a „minden rendben” színjátékát.
Gábor rákérdezett a válásra. Katalin elmondta, hogy Andrea már készíti az iratokat. A férfi hallgatott, majd lassan bólintott, mintha csak kimondatlan gondolata kapott volna formát.
– Régóta készültél erre – jegyezte meg. Nem kérdés volt.
– Igen.
– Azért nem szóltál annak idején Andrásnak a pénzről. Már akkor tudtad, hogy eljössz.
– Azt tudtam, hogy szükségem lesz tartalékra.
Gábor a homlokát dörzsölte, majd az ablak felé fordult.
– Anyám nem fogja könnyen venni a vagyonmegosztást.
– Tudom. De ez már nem az én ügyem.
Fél tízkor indult el. Az ajtóban még megállt, és hosszan ránézett – egészen másképp, mint az elmúlt években.
– Boldog vagy? – kérdezte váratlanul.
Katalin meglepődött. Őszintén átgondolta.
– Még nem erről van szó. Most inkább szabad vagyok. De talán ez az első lépés.
A március szinte észrevétlenül érkezett: előbb pocsolyák formájában, aztán egy különös illattal, végül a fény változásával. A délutánok világosabbak lettek, valódiak. Katalin gyakran gyalog ment haza a munkából. Megtehette. Nem sietett senkihez, nem csörgött rá senkire. Csak ment, és hallgatta a város zaját.
Az élete kézzelfoghatóan átalakult, minden pátosz nélkül.
Akkor feküdt le, amikor jólesett. Olyan ételeket főzött, amit ő és a gyerekek szerettek. Vasárnaponként hármasban kimentek a piacra: Márk a sajtok között válogatott komoly arccal, Júlia pedig minden alkalommal választott egy cserepes növényt. Mindig másikat. Az ablakpárkányon már öt sorakozott.
Egyik nap Réka megkérdezte, nem érzi-e magát egyedül.
Katalin elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
Nem. Egyáltalán nem. A magány nem azt jelenti, hogy nincs körülötted senki. Hanem azt, hogy jelen vagy ugyan, mégsem számítasz. Most viszont minden pillanatban ott volt, ahol éppen állt.
Erzsébet végül saját lakást bérelt magának egy kisebbet Újpesten, ügynökségen keresztül. Gábor segített a költözésben. Katalin erről Márktól értesült, aki a nagymamája lakásavatójáról egy zacskó cukorkával és kissé bűntudatos tekintettel tért haza.
– Mehetek hozzá néha? – kérdezte bizonytalanul.
– Hát persze.
– Nem haragszol érte?
Katalin ránézett a fiára – tizenhárom éves volt, szeplős orral, komoly szemekkel –, és valami tiszta, meleg érzés futott át rajta.
– Márk, ő a nagymamád. Akkor mész, amikor csak szeretnél.
A fiú megkönnyebbülten bólintott, majd visszavonult a szobájába. Nem sokkal később gitárhang szűrődött ki – mostanában megszállottan gyakorolt, hallás után próbálta leütni az akkordokat. Még hamiskásan szólt, de kitartóan.
Júlia közben behozta az egyik új szerzeményt az ablakból – egy lila afrikai ibolyát – és az asztal közepére tette.
– Maradjon itt – mondta.
– Maradjon – mosolygott Katalin.
Ott ültek ketten a konyhában. Odakintről csöpögés hallatszott: az első igazi olvadás jele. Az ibolya élénk színnel állt az asztalon, elevenen, határozottan.
Katalin arra gondolt, hogy két évvel ezelőtt el sem hitte volna, hogy létezik ilyen pillanat. Hogy lehet csak úgy ülni egy konyhában, és érezni: minden a helyére került.
Hogy ő maga is a helyén van.
És hogy az otthon nem egy cím a lakcímkártyán.
Hanem az a tér, ahol várnak rád.
És ahová végre te is haza akarsz érni.