A telefonja néhány perccel később újra megvillant. Erzsébettől érkezett üzenet a családi csoportba – abba a beszélgetésbe, amelyet az asszony soha nem párbeszédre, inkább egyoldalú közlemények közzétételére használt.
„Találtam egy megfelelő lakást. Gáborkám, nézd meg a linket. Katalin, bízom benne, hogy belátod, ez mindannyiunk érdeke.”
Katalin szó nélkül lezárta a kijelzőt, és a kabátzsebébe csúsztatta a készüléket.
Aznap este Erzsébet természetes mozdulattal maradt vacsorára. Nem kérdezte, maradhat-e; egyszerűen közelebb húzta a széket az asztalhoz, mintha ez eleve így lett volna elrendelve.
Júlia csendben evett, a tányérját figyelte. Márk lelkesen mesélt az edzésről: az edző az első sorba tette, gólt lőtt, és a párhuzamos osztályból Miklós majd megpukkadt az irigységtől. Gábor mosolyogva hallgatta, időnként bólintott.
Erzsébet kivárta a megfelelő pillanatot.
– Katalin, szerettem volna rákérdezni valamire. Gondolkodtál a lakás ügyén?
– Igen, foglalkozom vele – felelte higgadtan.
– Teljesen észszerű választás. Negyvenöt négyzetméter, harmadik emelet, lift is van. Nekem nincs nagy igényem, tudod jól. Egyszerű ember vagyok.
Gábor tekintete a feleségére siklott; abban a nézésben ott volt a remény, hogy mindjárt kimondja az igent, és minden visszazökken a megszokott kerékvágásba.
– Értem – mondta Katalin.
– Akkor rendben is vagyunk. – Erzsébet hátradőlt. – Gábor említette, hogy segítenétek. Nem szeretnék terhet jelenteni, de…
Katalin letette a villát. – Erzsébet, beszéljünk erről később. Nem az asztalnál.
A levegő megfeszült. Gábor homloka ráncba szaladt. Erzsébet szája sarka alig láthatóan megremegett, de Katalin tizenegy év alatt megtanulta pontosan értelmezni ezt az apró mozdulatot.
– Ahogy akarod – felelte az anyós sértett méltósággal.
Márk magához húzta a kenyeret, és úgy tett, mintha rendkívül lekötné a vacsora.
Késő este, amikor Erzsébet végre hazament, a gyerekek elaludtak, Gábor pedig a hálóban a telefonját böngészte, Katalin újra megnyitotta az alkalmazást, és megnézte a címet: Erdő utca 7. Második emelet. Az ablakok a belső udvarra néznek.
Már kétszer járt ott. Először, amikor megnézte. Másodszor, amikor átvette a kulcsokat. Mindkétszer egyedül. Végigsétált az üres helyiségeken, figyelte, hogyan csúszik be a fény a falakon, elképzelte, hová kerül majd Márk íróasztala, melyik falra akasztja fel Júlia rajzait.
Még semmi nem volt ott. Csak a falak, a parketta és a csend – egy csend, amelyet saját pénzén vásárolt meg.
– Jössz már? – szólt ki Gábor a hálóból.
– Igen.
Odament, lefeküdt mellé, lehunyta a szemét.
A párna alatt, mint egy apró titok, ott lapult a telefon. A kijelzőn a fénykép: egy világos, üres szoba, az ablakon túl az udvar, közepén egy öreg berkenyefával.
Hamarosan.
Nagyon hamar minden más lesz.
Pénteken lépett.
Nem hajnalban, nem titokban, mint a filmekben a menekülők. Kora este indult el, fél hat körül. Gábor még dolgozott, a gyerekek már hazaértek az iskolából, az utcán sorra gyulladtak ki a lámpák.
Két bőrönd, három sporttáska, egy doboz Júlia könyveivel. Márk vitte a hátizsákját és külön a hoki felszerelését. Komolyan, szó nélkül cipelte, mint egy kis férfi, aki érzi, hogy fontos dolog történik, de még nem tudja, hogyan beszéljen róla.
A liftben Júlia csak ennyit kérdezett:
– Most végleg elmegyünk?
– Igen – felelte Katalin.
– Rendben – bólintott a kislány, és nem faggatózott tovább.
A taxi húsz perc alatt ért az Erdő utcába. Katalin az ablakon át nézte a város fényeit. Olyan régóta készült erre a pillanatra, hogy amikor végre eljött, nem érzett sem felszabadulást, sem félelmet. Inkább olyan volt, mint egy hosszú gyaloglás után: amikor leülsz, és csak akkor tudatosul benned, mennyire sajog a lábad.
Erdő utca 7.
Hárman léptek be az üres lakásba. Katalin felkapcsolta a villanyt. A meleg, borostyánszínű fény azonnal barátságossá tette a helyiségeket. Márk üzletszerű komolysággal bejárta a szobákat, benézett a fürdőbe, megkopogtatta leendő szobája falát.
– Jó lesz – jelentette ki.
Júlia az ablakhoz ment. Az udvaron ott állt a berkenyefa, ágán néhány megfagyott bogyóval. A kislány halványan elmosolyodott. Katalin észrevette, de nem szólt semmit. Csak feltette a vizet forrni.
Gábor kilenckor hívta.
Katalin felvette.
– Hol vagytok? – A hangja egyenletes volt, de feszült, mintha láthatatlan huzal tartaná.
– Kivettem egy lakást – mondta Katalin nyugodtan. – A gyerekekkel itt vagyunk.
Csend.
– Mit jelent az, hogy kivettél? Mikor? – kérdezte.
– Három hete. Egy évre előre kifizettem.
Újabb hallgatás, aztán a hangja megemelkedett.
– Te ezt komolyan gondolod? Beszélgetés nélkül? Katalin, egyáltalán jogszerű így elvinni a gyerekeket?
– Gábor, a gyerekek rendben vannak. Itt vannak mellettem.