– Mondd már meg, tudsz te egyáltalán gondolkodni?! Anyám háromszor hívott, érted, háromszor, Katalin! Nincs hol laknia, te meg még csak fel sem vetted!
Gábor a folyosó közepén állt, kabátja nyitva, mintha sietve érkezett volna haza. Úgy meredt a feleségére, mintha az személyesen döntötte volna romba az édesanyja otthonát. A sál félig lecsúszva lógott a vállán, de észre sem vette.
Katalin nem reagált azonnal. Az előszobai tükör előtt állt, és a fülbevalóját igazította – egy apró arany pöttyöt, amit már öt éve viselt. Lassan, megfontolt mozdulattal. A nyugalma szinte jobban ingerelte Gábort, mint maga a helyzet.
– Hallod, amit mondok?
– Hallom – felelte higgadtan.
– Akkor magyarázd el! Anyámat kirakják a lakásból, a tulaj felmondott neki, te meg… mi? Hidegen hagy az egész?
Katalin ekkor fordult felé. Hosszan nézett rá, alaposan, úgy, ahogyan az ember arra tekint, akit túlságosan jól ismer ahhoz, hogy meglepődjön rajta – de talán még nem eléggé ahhoz, hogy teljesen feladja a reményt.
– Gábor, most értem haza a munkából. Adj öt percet.
– Öt percet? – megrántotta a sálját, ami a földre hullott. – Itt nem egy csésze teáról van szó, hanem egy emberről!
Katalin elsétált mellette a konyha felé. Nem menekült, csak vízre volt szüksége. Egy pohár hideg vízre és fél perc csendre, hogy ne mondjon ki olyasmit, amit még korainak érez.
Erzsébet – Gábor édesanyja – különleges személyiség volt. Ha finoman akart fogalmazni az ember. Hatvankét éves múlt, még a patikába is magas sarkúban járt, haját gondosan festette sötét gesztenyére, és úgy tudott belépni egy helyiségbe, hogy mindenki azonnal tudta: ő irányít.
Katalin tizenegy éve ismerte. Ez idő alatt Erzsébet számtalanszor „segített” neki: megmutatta, hogyan kellene helyesen kivasalni a fia ingeit, felsorolta, miben hibázik a gyereknevelésben, megjegyezte, hogy a borscs „valahogy nem az igazi”, és éreztette – kimondatlanul, de félreérthetetlenül –, hogy Gábor találhatott volna nála különbet is. A tekintetével dolgozott. Abban volt igazán erős.
És most lakás nélkül maradt.
Katalin ivott egy kortyot. Az ablakon túl a szemközti ház fényei villogtak a januári estében. Kilencedik emelet, hideg levegő, és az a különös érzés, hogy a város éli a maga életét, mit sem törődve az ő családi válságukkal.
Gábor utána ment a konyhába. Már halkabban szólalt meg.
– Tudom, hogy te meg anya… nem mindig vagytok egy hullámhosszon. De nem hagyhatjuk, hogy az utcára kerüljön.
– Senki nem mondta, hogy az utcán marad.
– Akkor segíts neki lakást találni! – és ekkor valami új árnyalat jelent meg a hangjában. – Béreljünk ki neki egyet. Fizetjük mi. Meg tudjuk oldani.
Katalin lassan letette a poharat a pultra.
– Mi fizetjük – ismételte meg.
– Hát persze. Az anyámról van szó.
– Gábor… amikor azt mondod, „meg tudjuk oldani”, pontosan mire gondolsz? Melyik pénzből?
– A közösből. A családi kasszából.
Katalin csendben nézte. Eszébe jutott, hogy három hónappal korábban Gábor kétszázezer forintot adott kölcsön a régi iskolatársának, Andrásnak, valami kétes vállalkozásra – papír nélkül, egyeztetés nélkül. Az is bevillant, hogy Márk fociedzését hónapok óta ő fizeti, mert Gábor mindig azt mondja: „majd rendezzük”. Júlia nyári táborának díja pedig hetek óta válasz nélkül lebeg a levegőben.
Családi kassza.
– Rendben – mondta végül Katalin. – Átgondolom.
Gábor láthatóan vitára készült. A válla feszült volt, az álla előre tolva. De a veszekedés elmaradt. Katalin egyszerűen bólintott, és átment a gyerekek szobájába.
Márk az íróasztalnál ült, a ceruza végét rágcsálta – régi rossz szokás, amiről hét éve próbálta leszoktatni. Júlia az ágyon feküdt telefonnal a kezében, de amikor az anyja belépett, reflexből a párna alá csúsztatta.
– Milyen volt az iskola? – kérdezte Katalin.
– Elment – vont vállat Márk.
– A matekdolgozat?
– Megírtam.
– Hányas lett?
Rövid csend.
– Négyes.
– Az már szép eredmény.
Katalin leült Júlia ágya szélére. A lánya tizenkét éves volt, szeplős, komoly tekintetű. Olyan szemekkel nézett rá, amelyek többet látnak a kelleténél, és kevesebbet mondanak róla.
– Már megint összevesztetek? – kérdezte halkan.
– Nem. Beszélgettünk.
– Az ugyanaz.
Katalin elmosolyodott, és végigsimított Júlia haján.
– Okos vagy.
A lány nem mosolygott vissza. A gyerekek mindent megéreznek – ezt Katalin biztosan tudta. Lehet, hogy nem hallják a pontos szavakat, de észreveszik a levegő feszültségét, a túl egyenes háttal tartott testtartást, a csészék túl hangos lecsapását az asztalra.
Miután kijött a szobából és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, elővette a telefonját. Megnyitotta a banki alkalmazást. Egy külön számlán – azon, amelyről Gábor nem tudott – ott pihent az az összeg, amit két éven át gyűjtögetett. Prémiumokból, pluszmunkákból, apró spórolásokból rakta félre, mindig egy kicsit.
A kijelző halvány fénye megvilágította az arcát, miközben a számokat nézte. Tudta, hogy hamarosan döntenie kell, és azt is, hogy ez a döntés nem csupán egy lakásról fog szólni.