Három héttel később aláírta a bérleti szerződést.
Egy kétszobás lakás volt, rendezett környéken, az iskola közelében. Az egész évet előre kifizette.
Magának. És a gyerekeknek.
Azt még nem döntötte el, mikor hozza szóba. Lehet, hogy egy hónap múlva. Talán kettő. De az a lakás már ott állt üresen és készen – frissen festett falakkal, új burkolatok illatával, egy olyan konyhával, ahol senki nem magyarázza majd, hogyan kell „helyesen” főzni, és csenddel, amelyet végre ő választott.
Gábor a hálóból lépett ki, telefon a kezében.
– Szóltam anyának, hogy segítünk neki. Holnap átküldi a lakáslehetőségeket.
Katalin lassan felemelte a tekintetét.
– Lakáslehetőségeket – ismételte meg halkan, mintha ízlelgetné a szót.
– Igen. Már nézelődött is. Van egy jó opció a XIII. kerületben, negyven négyzetméter, egészen vállalható állapotban, csak…
– Gábor – vágott közbe csendesen –, mennyiért?
– Olyan hatvanötezer forint havonta. De jó a környék, és anya megszokta…
Hatvanötezer havonta. Szinte a teljes fizetése. Az egész havi bére, amit szerkesztőként keresett a kiadónál, ahová heti öt napon át bejárt, és ahonnan gyakran még estére is hazahozta a munkát.
Nem reagált.
Visszament a konyhába, elővett egy poharat, és újra vizet töltött magának.
Miközben Gábor lelkesen sorolta a környék előnyeit és a „szép felújítást”, ő az ablakon túlra nézett. Csak egyetlen dolog járt a fejében: a másik lakás kulcsai ott lapulnak a táskája oldalzsebében. Aprók, egyszerű karikán. Vett hozzájuk egy pici ezüst házikó alakú kulcstartót. Még senki sem látta.
Egyelőre senki sem tudta.
De ez nem marad így sokáig.
Másnap Erzsébet váratlanul toppant be.
Ez volt a védjegye: akkor érkezni, amikor a legkevésbé számítasz rá. Katalin éppen Márkot indította edzésre, Júlia kétségbeesetten kereste a másik tornacipőjét, amikor a kaputelefon három rövid, követelőző csöngetéssel megszólalt. Olyan határozottan, mintha az utcán álló pontosan tudná, hogy itt helye van.
Gábor úgy nyitott ajtót, mintha ez teljesen hétköznapi lenne. Mintha nem előző este feküdt volna le fél egykor, konkrét válasz nélkül.
Erzsébet belépett, és egyetlen szó nélkül végigmérte az előszobát: a kabátokat, Márk szétszórt cipőit, Katalin földre tett táskáját. Három másodperc. Aztán mosolyra húzta a száját.
– Katalinkám, szervusz. Látom, megint rohansz valahová?
– Jó napot, Erzsébet. Igen, Márk edzésre megy.
– Értem. – Már bent is volt a konyhában, mintha a sajátja lenne. Letette a táskáját, és elővett néhány kinyomtatott oldalt. Valódi papírok, lakásfotókkal, pirossal bekarikázott alaprajzokkal. – A metrón rendszereztem őket, hogy átlátható legyen.
Gábor leült vele szemben, lapozgatni kezdett, bólogatott, időnként elismerően hümmögött: „jó környék”, „nem rossz az a felújítás”.
Katalin közben feladta Márkra a hátizsákot, puszit nyomott a hajára.
– Ma apa visz el – mondta. Aztán Gáborra nézett. – Nekem dolgom van, később jövök.
– Miféle dolgod?
– Munkaügy.
Nem hazudott. Vagy legalábbis nem teljesen. A találkozó valóban munka volt – csak épp nem a kiadóval.
A közjegyzői iroda öt percre volt a metrómegállótól, egy szürke irodaház második emeletén. A folyosón régi iratok és automatás kávé illata keveredett. Katalin pontosan tizenegyre érkezett.
Egy ötvenes évei elején járó nő várta: Andrea, akit egy kolléganő ajánlott. Rövid haj, láncon lógó szemüveg, olyan tekintet, amely mögött húsz év tapasztalata állt – és kevés meglepetés.
– Az iratok megvannak? – kérdezte köszönés helyett.
– Mindent hoztam – felelte Katalin, és átnyújtotta a dossziét.
Kevesebb mint egy órát töltöttek az asztalnál. Tárgyilagosan beszéltek vagyonmegosztásról, tulajdonviszonyokról, a közösen szerzett javakról, a gyerekek jogi helyzetéről, és azokról a lehetőségekről, amelyekről Katalin talán eddig nem is tudott.
Figyelmesen hallgatott. Nem szakította félbe Andreát. A telefonjába rövid jegyzeteket írt – nem azért, mert félne elfelejteni, hanem mert látni akarta leírva. Feketén-fehéren.
Amikor végeztek, Andrea levette a szemüvegét, és ránézett.
– Régóta készül erre?
– Két éve – válaszolta Katalin.
– Akkor megfontolt döntés. A bérleti szerződés az ön nevére szól?
– Igen. Az én nevemen van, és a saját számlámról fizettem.
– Rendben. Ha eljön az idő, jelezzen, és lépünk tovább.
Katalin kilépett az utcára. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hagyta, hogy a januári levegő megcsapja az arcát. A közelben busz zúgott el, egy nő kutyát sétáltatott, a szemközti kávézóból fahéjillat szállt ki. A város ment tovább a maga zajos, közömbös rendjében, mit sem törődve azzal, hogy valami lényeges most mozdult el az életében.
Elővette a telefonját. Gábor nem kereste. A kijelző némán világított a kezében, és ő egy hosszú másodpercig csak nézte, mielőtt visszacsúsztatta volna a táskájába.