– És még valamit üzent Anna – folytatta László, miközben közelebb lépett az ágyhoz. – Azt mondta, mutatni akartál nekem valami furcsa bőrpírt a hátadon. Olyasmit, ami szerinte égett vezeték szagát árasztja. Tudod, értek az elektromossághoz, gondoltam, ránézek.
Nagyot szippantott a levegőbe, mintha valóban hibás kábeleket keresne.
– Bár ez inkább csípős paprikára emlékeztet. Meg… rettegésre.
Anna az ajtófélfának dőlve figyelte a jelenetet. Arcán nyoma sem volt feszültségnek, hangja lágyan csengett.
– László, nézd meg alaposabban Gábor hátát. A kenőcs alatt egészen különös minták rajzolódnak ki. Szerintem feltűnően hasonlítanak a feleséged manikűrjére. Te gyakran látod Krisztina kezét, szakértője vagy a témának. Nem ellenőriznéd?
A levegő megdermedt a szobában. Még az ablaknak csapódó légy is mintha elhallgatott volna.
László lassan az ágy fölé hajolt. Szeme összeszűkült, tekintete a vöröslő, hosszanti csíkokra tapadt, amelyek a csípős krém alatt izzottak.
– Krisztinának… – morogta maga elé. – A kisujján letört a körme. Háromszög alakban.
Még közelebb hajolt.
– Itt is pont ilyen… háromszög.
Az agya nem gyorsan, de megállíthatatlanul kapcsolt, mint egy komótosan őrlő malomkő. Az arcán előbb tanácstalanság suhant át, aztán sértettség, végül sötét indulat.
Gábor ekkor értette meg, hogy az eddigi égető fájdalom csupán enyhe bevezető volt ahhoz képest, ami most következik. A „mozgásképtelenség” szó egyszerre törlődött a szótárából.
Fülsiketítő visítással ugrott fel, mintha egy medve taposott volna a farkára. A sajgó dereka, a zsibbadt lába, a haldokló kisujja hirtelen jelentőségét vesztette. Félmeztelenül, csupán alsónadrágban, lángvörösre kenve vetette magát az ablak felé.
– Megállj!!! – bömbölte László olyan hangerővel, amely talán egy tehervonatot is megállított volna, de egy pánikba esett házasságtörőt aligha.
Gábor feltépte az ablakszárnyat. Szerencséjére földszint volt, odalent orgonabokrok sűrűsödtek.
Egyetlen lendülettel vetette ki magát, mit sem törődve azzal, hogy az ágak végigkorbácsolják a felhevült hátát.
László habozás nélkül utána mászott. A keret panaszosan reccsent a súlya alatt, de nem adta meg magát.
– Megöllek! – harsant fel kintről.
Anna az ablakhoz sétált.
A látvány akár egy csatajelenet festménye is lehetett volna. Gábor az udvaron rohant, térdét magasra kapva, mintha atlétikai versenyen indulna. Mögötte László tört át a bokrokon, feldúltan, ágakat roppantva.
A padon üldögélő szomszédasszonyok kezéből kihullott a napraforgómag. Tátott szájjal figyelték az ingyenes előadást; ilyet régen nem produkált a ház udvara.
Anna hosszan nézett utánuk. Nem érzett sem sajnálatot, sem kárörömöt. Csak egy hatalmas, kongó ürességet – és vele együtt felszabadító könnyebbséget. Mintha egy dohos, évek óta porosodó szőnyeget vittek volna ki végre a lakásból, amely eddig elzárta a levegőt.
Az ablakon beáramló szél friss volt, őszi illatú.
Elővette a telefonját, és tárcsázott.
– Szia, anya? – szólt nyugodt, egyenletes hangon. – Változott a program. A krumpliszedés elmarad. Viszont készítsd elő a vendégszobát. Hozzád költözöm. Jó időre.
– Mi történt, kislányom? – kérdezte aggódva az anyja.
– Semmi végzetes. Csak nagytakarítást tartok az életemben. Kártevőirtást.
Letette a telefont, és körbenézett a hálóban. Az éjjeliszekrényen ott állt a csípős szószos üveg.
Kezébe vette, gondosan rácsavarta a kupakot, majd visszahelyezte a helyére. Hasznos holmi. Még jól jöhet a háztartásban.
Ezután kiment a konyhába, leült az asztalhoz, és végre nyugodtan megette a fasírtját. Egyedül. Csendben. És életében nem ízlett még ennyire.