– Fáj? – kérdezte az orvos halkan.
– Pokolian! – nyögte Gábor a párnába fúrva az arcát.
Péter kiegyenesedett, levette a szemüvegét, és lassú, kimért mozdulatokkal törölgetni kezdte a lencséket a zsebkendőjével. Az arckifejezése zavart volt, mintha olyasmit látott volna, amit legszívesebben meg nem történtté tenne.
– Anna, beszélhetnénk négyszemközt egy pillanatra? – kérdezte visszafogott hangon. – Hagyjuk most pihenni a beteget.
Kimentek a konyhába, Anna gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. A mellkasában egyre gyorsabban vert a szíve. Valóban ekkora a baj? Sérv? Műtét?
– Mondja már, Péter, mi az igazság? – kérdezte idegesen, ujjai a konyhapult szélét gyűrték. – Nagy a probléma?
Az orvos mélyet sóhajtott. Gyerekkora óta ismerte Annát, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Szakmailag nézve enyhe izomgyulladásról van szó. Meghűlt az izma. Pár nap alatt rendbe jön… feltéve, ha nem játssza túl – tette hozzá köhintve. – De van itt egy… mellékkörülmény.
– Miféle mellékkörülmény?
Péter lehalkította a hangját, szinte suttogott.
– A férjed hátán, a lapockák környékén és kicsit lejjebb… elég beszédes nyomok láthatók.
– Milyen nyomok? Megütötte magát? Elesett?
– Szenvedély nyomai, Anna. Hosszanti karmolások. Mélyek. Női körmöktől. Méghozzá nem is akármilyenek – hosszú, hegyes karmoktól.
Anna mozdulatlanná dermedt. A szavak súlyosan hullottak bele a tudatába.
– A sebekben még apró lakkrészecskék is maradtak – tette hozzá könyörtelen tárgyilagossággal Péter. – Élénkpiros. Szinte vérszínű.
Anna lassan felemelte a kezét. Rövidre vágott, festetlen körmök. Szakácsnői kezek, amelyek késeket és forró edényeket szoktak meg. Semmi hossz, semmi piros.
És akkor bevillant a harmadik emeleti szomszéd képe. Krisztina. A feltűnő barna nő, aki rendszeresen megkérte Gábort, hogy „nézze már meg a vezetéket”, mert „szikrázik a konnektor”. És azok a körmök… hosszú, hegyes stílusok, mindig rikító vörösre lakkozva.
A darabkák egyetlen száraz kattanással illeszkedtek össze. „Túlóra.” „Elhúzódott a munka.” „Meghúztam a hátam.”
– Köszönöm, doktor – mondta Anna, de a hangja idegenül csengett, hidegen, mint a jég. Odabent valami átkapcsolt. A sajnálat helyét metsző, jeges düh vette át. – A további kezelést majd én intézem.
Péter bólintott, gyorsan összepakolta a holmiját, és sietve távozott. Nem akart a közelgő családi viharnak tanúja lenni.
Anna egyedül maradt a konyhában. Tekintete megakadt az asztalon álló adzsikás üvegen. Házi készítésű, brutálisan csípős. Az apósa, Gábor édesapja rajongott érte – „olyat csinálj, hogy kiforduljon a szemem” – mondogatta. Anna maga darálta bele a legerősebb paprikát.
A gondolat villámgyorsan formát öltött.
Elővette a fürdőszobai szekrényből a Finalgon tubusát – azt a kenőcsöt, amely önmagában is perzselte a bőrt, mintha izzó vas érintené. Egy tálkába nyomott belőle bőségesen.
Ezután lecsavarta az adzsikás üveg tetejét. Az erős, fűszeres illat azonnal az orrába csapott. Egy nagy kanállal kimert a sűrű, vörös masszából, és a kenőcshöz adta. Alaposan összekeverte.
A massza baljósan festett. Olyan volt, mint a fortyogó láva.
– Nos, drágám – suttogta Anna a tál fölött –, akkor most kikezeljük azt a bénulást.
Belépett a hálószobába. Arcára aggodalmas, odaadó kifejezést varázsolt. Gábor továbbra is hason feküdt, de a telefonját gyorsan a párna alá csúsztatta, amikor meghallotta a lépteit, majd fájdalmasan felnyögött.
– Mit mondott az orvos? – morogta. – Kórházba kell mennem? Vagy valami szanatóriumba?
– Sokkal komolyabb a helyzet, édesem – ült le Anna az ágy szélére, hangja remegni látszott a tettetett aggodalomtól. – Péter szerint ez egy ritka izombénulási forma… és azonnali, különleges kezelésre lesz szükség.