— Anna, nem érzem a bal lábam kisujját! — Gábor hangja remegett, és olyan magasra csúszott, mintha egy tragikus operaáriát próbálna előadni. — Ennyi volt. Vége. Lassan, alattomosan indul a vérmérgezés.
A széles franciaágy közepén feküdt, karjait széttárva, akár egy szenvedő szent a festményeken. A takarót az álláig húzta, gondosan eltakarva a „létfontosságú sérüléseket”. Arcára kiült a világfájdalom és az az elvárás, hogy azonnali, kiemelt ellátás jár neki.
Anna letette az éjjeliszekrényre a gőzölgő húslevest.
— Gábor, egyszerűen elzsibbadt a lábad. Három órája meg se mozdultál.
— Azért nem mozdulok, mert lebénultam! — csattant fel, majd rögtön eltorzult arccal kapott a derekához, mintha villám csapott volna bele. — Elfelejtetted, hogyan szakadtam meg? Feláldoztam magam ezért az otthonért! Azt az átkozott kanapét toltam arrébb, hogy kényelmesebben nézhesd a sorozataidat.
Valójában a kanapét még tavaly költöztetők rakták át. Gábor három nappal ezelőtt „roppant meg”, amikor egy fotel alá begurult söröskupak után nyúlt. Az ő történetében azonban ez hőstett volt, amely vetekedett az ókori legendákkal.
Anna sóhajtott, és megigazította a párnáját.
— Tudom, drágám. Idd meg a levest, amíg meleg.
— Miféle levest? Rántott húst kértem! — nyafogta a magát rokkantnak tituláló férj. — És add ide a távirányítót is. Leesett a földre, nem érem el. Mostantól növény vagyok, Anna. Egy melegítős fikusz. Kanállal kell majd etetned.
A nő lehajolt a készülékért. A derekába belenyilallt a fáradtság — harmadik napja ingázott a konyha és a háló között, teljesítve férje minden óhaját.
— Ja, és hívd fel anyádat — tette hozzá Gábor, miközben már egy falat kenyeret majszolt. — Mondd meg neki, hogy hétvégén nem megyek krumplit szedni. Lapátot sem tudnék fogni. Mostantól csökkent munkaképességű vagyok, nyugalomra és gondoskodásra van szükségem.
Ekkor megszólalt a csengő.
— Péter az — törölte meg kezét a kötényében Anna. — Megkértem, nézze meg a hátadat. Elég volt az öndiagnózisból.
Gábor megfeszült.
— Minek? Pontosan tudom, mi bajom. Porckorong-elmozdulás, becsípődött ideg, talán csigolyatörés is. Felesleges pénzkidobás orvoshoz rohangálni.
— Péter nem kuruzsló, hanem kiváló neurológus és régi családi barát — vágta rá Anna határozottan, és az előszobába indult. — Ráadásul már itt van.
Az orvos belépett a szobába, magával hozva a fertőtlenítő és a drága dohány illatát. Gábor egy pillanat alatt átváltott: szemeit az ég felé fordította, és olyan sóhajt hallatott, amely a Nemzeti Színház színpadán is megállta volna a helyét.
— Nos, fiatalember, mi a panasza? — kérdezte derűsen Péter, miközben a táskáját a székre helyezte.
— Az életre, doktor úr. A kegyetlen sorsra — jajdult fel Gábor. — Elveszítem az érzést a lábaimban. A hátam lángol. Minden apró mozdulat pokoli kín.
Anna az ajtófélfának támaszkodva, összefont karokkal figyelte a jelenetet. Számtalanszor látta már ezt az előadást, mégis, lelke mélyén ott motoszkált egy halvány kétely. Mi van, ha ezúttal tényleg fáj neki?
Péter alapos vizsgálatba kezdett. Nyomkodta, tapogatta, különféle mozdulatokra kérte. Gábor hangos „jaj”-okkal és „ó”-kkal reagált, ám a reflexei hibátlanul működtek.
— Forduljon hasra — utasította végül az orvos.
A művelet legalább három percig tartott, mintha egy többfelvonásos dráma csúcspontja lenne. Gábor végül arccal a párnába fúródva feküdt, szabaddá téve a hátát.
Anna észrevette, hogy Péter hirtelen megmerevedik. Az orvos feljebb tolta a szemüvegét, közelebb hajolt, majd még közelebb. Ujját lassan végighúzta a lapocka mentén. Gábor összerezzent, mintha váratlanul érte volna az érintés, és a szobában egy pillanatra feszült csend telepedett meg, amely előrevetítette, hogy a vizsgálatnak még koránt sincs vége.