— Átkozódjatok csak! Fulladjatok bele a lakásotokba! Minden visszaszáll rátok, meglátjátok! Te meg, Anna, még sírni fogsz, amikor rájössz, hogy senkinek sem kellesz!
Apa hangja higgadt maradt, de volt benne valami megfellebbezhetetlen erő.
— Tűnjön el innen — mondta csendesen, és tett felé egy lépést.
Erzsébet és Gábor úgy rohantak ki a lépcsőházba, mintha forró vízzel öntötték volna le őket. Az ajtó csapódva zárult mögöttük. Apa azonnal ráfordította az éjszakai reteszt is.
— Holnap kicserélem a zárbetétet — jegyezte meg tárgyilagosan. Aztán rám nézett. A szigor mögött hirtelen meglágyult az arca. — Gyere ide, kicsim.
A mellkasába fúrtam az arcom. A pulóvere érdes volt, dohány- és hideg levegőszag lengte körül. Akkor tört fel belőlem minden. Nem az a visszafojtott, szégyenkező sírás, hanem az igazi, ami kimossa az elmúlt három év hazugságait.
Fél év telt el.
Augusztus vége volt, a konyhaablak tárva-nyitva állt, és meleg szél kócolta a függönyt. A levegő már nem volt nehéz a zsíros ételek szagától. Frissen sült tészta illata lengte be a lakást — megtanultam croissant-t készíteni, és most épp a harmadik adag kelt a sütőben.
Sok mindent megváltoztattam ezalatt a hónapok alatt. Kidobtam a régi kanapét, amelyen Gábor annyit heverészett. A falakat világos bézsre festettem, hogy több fény jusson be. És beadtam a válókeresetet.
A tárgyaláson Gábor megtörtnek tűnt. Próbált alkudozni a berendezésen, pénzt követelt a „saját kezűleg” végzett felújításért — mintha nem apám fizette volna ki a munkásokat. A bíró gyorsan helyretette, amikor elé kerültek a számlák és az utalások. Nem tartott sokáig az egész.
Nemrég összefutottam egy közös ismerőssel. Tőle tudtam meg, hogy Gábor az anyjával egy lepukkant albérletben húzza meg magát a város szélén. Júlia két héttel a botrányos születésnap után faképnél hagyta — nem akart adósságcsomagot és anyóst egy személyben. A munkahelyéről is elküldték. A veszekedés híre eljutott a főnökségig, és senki sem akart problémás alkalmazottat.
A gondolataimat csengőszó szakította félbe.
Az ajtóhoz léptem, belenéztem a kitekintőn. A lépcsőházban egy magas, szemüveges férfi állt szerszámosládával a kezében. Márk volt az, az új alsó szomszéd. Egy hete ismerkedtünk meg, amikor véletlenül eláztattam a balkonládáit.
— Szia — mosolygott, amikor ajtót nyitottam. — Azt mondtad, csöpög a csap. Ráérek, gondoltam, megnézem. Nem zavarok?
— Dehogy — viszonoztam a mosolyát. — Gyere be. A sütemény még nincs kész.
— Kivárom. Türelmes ember vagyok.
Belépett, gondosan levette a cipőjét, szépen a lábtörlő mellé tette. A konyhában azonnal munkához látott, nem várta, hogy körülrajongjam vagy asztalt terítsek neki.
Figyeltem a mozdulatait, a nyugodt, biztos kéztartását, és egyszerű bizonyosság töltött el: az élet nem állt meg. És többé nincs helye benne annak, aki képes lett volna engem a hidegre tenni.
Este üzenet érkezett egy ismeretlen számról:
„Anna, kezdhetnénk újra? Anyát elküldtem vidékre. Megváltoztam. Rossz nélküled.”
Elolvastam. Elmosolyodtam. Letiltottam a számot.
A telefonomat félretettem, és visszamentem a konyhába, ahol Márk már a teáját kortyolgatta, és egy mulatságos történetet mesélt a macskájáról.
— Márk, kérsz még egy szeletet? — kérdeztem.
— Igen, ha lehet. Nagyon finom. Ügyes vagy, Anna.
Töltöttem neki teát. A lakásban most először nem feszültség vibrált, hanem egyszerű, emberi melegség. És ez többet ért bármilyen kirakatboldogságnál.
— A nagymama igazi gyűjtögető volt, mindent behordott a sufniba — nevetett a nagynéni.
Az unoka sírt: a lakás helyett csak az öreg fészer maradt rá. De a szomszéd halkan odasúgta:
— Ilona öt éven át hordott be oda valamit. Éjszakánként. Egyedül. Azt ismételgette: nem kapják meg.
A lány lenézett a deszkapadlóra. A szögek csillogtak a félhomályban. Vadonatújak voltak.