A nehéz, téli csizma alig egy arasznyira suhant el a fülem mellett, majd tompa csattanással a fogasnak vágódott. A rajta lógó kabát megbillent, és nehézkesen a földre zuhant, mintha valaki szándékosan lerántotta volna.
— Siket vagy? — Gábor a nappali bejáratában állt, és ingerülten kigombolta az inge legfelső gombját. Az arca vörösen izzott, a nyakán kidagadt egy ér. — Azt mondtam, takarodj! Öt percet kapsz, és nem akarlak itt látni!
Ott álltam a konyha és a nappali határán, mellkasomhoz szorítva a salátástálat, amit még nem tettem le az asztalra. A kezem remegett, az üveg halkan összekoccant az ujjaim között. A másik szobából harsány zene és részeg nevetés hallatszott; a vendégek már bőven ittak az erős italokból. Erzsébet asszony kihajolt a zaj irányából, megigazította a mellén csillogó, túlméretezett brosst, és undorodva elhúzta a száját.
— Anna, igazán lehetne benned egy kis tapintat — csöpögte mézes hangon, amitől mindig felfordult a gyomrom. — A fiam ma lett harmincéves. Fontos emberek ülnek az asztalnál, te meg úgy járkálsz, mint egy temetésen. Elvetted mindenki étvágyát. Hagyd, hogy a fiam ünnepeljen, menj ki egy kicsit… sétálj.
— Sétáljak? — a hangom alig volt több leheletnél. — Kint mínusz húsz fok van. Éjszaka. Mégis hová?
— Nem érdekel! — ordította Gábor, és közelebb lépett. Dőlt belőle az alkohol szaga, keveredve azzal a nehéz parfümmel, amit az anyjától kapott. — Menj az apádhoz! A pályaudvarra, vagy ahová akarsz! Tönkretetted az estét! Kértem rendes vacsorát? Kértem! És mit tettél az asztalra? Valami zöld leveleket, száraz halat… A haverok röhögnek, azt mondják, koplalásra fogtad a férjed!
Kirántotta a kezemből a tálat. Reflexből próbáltam megtartani, de kicsúszott az ujjaim közül. A kristály edény a padlón tört szét, a szilánkok minden irányba szóródtak, összekeveredve a rukkolával és a garnélával.
— Na, látod! — Gábor a cipője orrával arrébb rúgott egy darabot. — Ez az én lakásom! Én vagyok itt az úr! Én döntöm el, ki marad, és ki húz el innen. A kulcsot tedd a komódra!
Ránéztem. Három év. Három éven át hittem, hogy család vagyunk. Hogy a dühkitörései csak a munka miatti feszültségből fakadnak. Hogy az anyja „egy hétre” szóló látogatásai, amelyek rendre egy hónapig tartottak, csupán átmeneti próbatételek.
Ma reggel átutaltam neki az utolsó félretett pénzemet — negyvenezer forintot, amit orvosi vizsgálatra gyűjtöttem. Azt mondta: „Szépen kell megteríteni, Júlia is jön a férjével. Nem éghetek le előttük.”
Júlia… a gimnáziumi szerelme. Ott ült most a nappaliban, vörös ruhában, és valószínűleg minden szót hallott.
Lassan leemeltem a fogasról a télikabátomat. Jéghideg volt — a bejárati ajtó résein hónapok óta süvített be a szél, Gábor pedig október óta ígérte, hogy majd leszigeteli.
— Rendben — mondtam halkan. — Elmegyek.
— És igyekezz! — szólt utánam Erzsébet, miközben a lábával arrébb pöccintette a küszöbnél heverő táskámat. — És eszedbe ne jusson bármit is elvinni az ételből! A fiam pénzén vettük!
Felrántottam a csizmámat, magamra kaptam a kabátot. A sapkám valahol a szekrény mélyén maradt, de képtelen lettem volna tovább kutatni a tekintetük kereszttüzében. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a sötét lépcsőházba.
Mögöttem zár kattant. Kétszer fordult el a kulcs. Mint egy ítélet.
Odakint tombolt a hóvihar. A februári szél apró, jeges szemcsékkel csapta arcon az embert. Lesétáltam a bejárat előtti padig, lesöpörtem róla a havat, és leültem. Nem volt hová mennem. A szüleim negyven kilométerre éltek egy kis faluban. Busz már nem járt. A taxi legalább ezerötszáz forintba került volna, a számlámon pedig mindössze kétszáz forint maradt.
Elővettem a telefonomat. A kijelző fénye élesen világított a sötétben: 21:15.
Az ujjaim majdnem megdermedtek, mire feloldottam a képernyőt, és megkerestem az egyetlen számot, amely ebben a pillanatban még valóban számított nekem.