István ekkor a kabátja belső zsebéből előhúzott egy vastag, lefűzött iratcsomót, és lassan az asztalra tette.
— Gábor, úgy látom, szelektív az emlékezeted. Az esküvő előtt beszéltünk. Három évvel ezelőtt.
— Miről beszél? — ráncolta a homlokát Gábor, mintha köd ült volna az agyára. — Átadta a kulcsokat. Azt mondta, lakjunk ott. Ajándék volt.
— Azt mondtam: „Lakjatok benne, amíg család vagytok.” Nem ajándékoztam el. Beköltözhettek, de a lakás az enyém maradt.
István kinyitotta a mappát, és egy kék pecséttel ellátott hivatalos papírt tartott fel.
— Tudsz olvasni? Tulajdoni lap. Tulajdonos: István Illich. Vásárlás dátuma: 2021. november 10. Sem ajándékozási szerződés, sem tulajdoni hányad nincs bejegyezve más nevére.
Júlia, aki eddig a fal mellett húzta meg magát, hirtelen kapkodni kezdett. Felmarkolta a táskáját.
— Jaj, nekem mennem kell, vár a taxi…
— Maradjon! — csattant fel apa olyan erővel, hogy Júlia szinte összerezzent. — A műsornak még nincs vége.
Gábor arca közben hamuszürkévé vált. A magabiztos fölény eltűnt róla.
— Az előbb még te harsogtad, hogy te tartod el a családot. Hogy te vagy az úr a házban. Hogy Anna rajtad élősködik.
Egy újabb lap került elő: banki kivonat.
— Nem voltam rest utánanézni. Anna minden hónapban negyven-ötvenezer forintot utalt a közös számlára. Itt vannak a dátumok. És itt a te hiteleid, kedves vőm. Három kölcsön egyszerre? Csúcskategóriás telefon, autó, és… ez micsoda? Anyukád kiruccanása? Mindezt a közös pénzből törlesztve, miközben a lányom tavalyi kabátban járt egész télen.
Erzsébet a mellkasához kapott, és drámai mozdulattal hátrahanyatlott a széken.
— Rosszul vagyok… gyógyszer kell… Maga a sírba visz!
— Ne fáradjon a színjátékkal — felelte higgadtan apa. — Ha mentőt hívunk, hamar kiderül, mennyire komoly a baja. A rendőrséget viszont már értesítettem. A körzeti megbízott perceken belül itt lesz.
— Miféle rendőrség? — visított fel Gábor. — Ide vagyunk bejelentve!
— Az ideiglenes lakcím egy hete lejárt — válaszolta nyugodtan István. — Hosszabbítást kértél, én azt mondtam: majd később. Nos, eljött az a később. Jelen pillanatban jogcím nélkül tartózkodtok az ingatlanomban. Ráadásul rongálás történt — nézz csak a padlóra, ott az a szétdobált saláta. És — a tekintete megállt az arcomon húzódó vörös csíkon — tettlegesség is.
A vendégek ekkor látványosan fogyatkozni kezdtek. Szinte oldalazva szivárogtak ki az előszobába, kabátot kaptak magukra, és szó nélkül eltűntek a lépcsőházban. Senki nem búcsúzott el a „házigazdától”. Júlia ment ki utolsónak; még vetett egy megvető pillantást Gáborra.
— István bácsi… — Gábor hirtelen térdre esett. Egyenesen a majonézes salátába. — Bocsásson meg! Elragadtattam magam! Szeretem Annát! Anna, mondd meg neki! Család vagyunk! Anyu csak túl heves volt!
Lenéztem rá. A drága nadrágjára, amelyet vastagon beborított a szósz. Az izzadságtól csillogó homlokára. Nem éreztem haragot. Még fájdalmat sem. Csak undort, mintha valami ragacsos sárba léptem volna.
— A hóviharba küldtél ki azon az estén, Gábor. Azt mondtad, senki vagyok. Egyetlen dologban volt igazad: neked valóban senki vagyok.
Apára néztem.
— Apa, menjenek. Most azonnal.
— Tíz percetek van — pillantott az órájára. — Csak a személyes holmit vihetitek. A műszaki cikkekhez ne nyúljatok, minden számla nálam van, tudom, mit én vettem és mit Anna. Az edényeket tegyétek vissza a helyükre.
Szánalmas jelenet bontakozott ki. Erzsébet kétségbeesetten rohangált a lakásban, és próbálta zacskókba gyömöszölni az általa hozott befőttesüvegeket.
— Az üvegeket hagyja ott! — szólt rá apa. — Ne cipeljen fölösleges súlyt.
Gábor egy ajándéktáskába hányta bele a ruháit; a zacskón arany betűkkel ez állt: „A legjobb férfinak.” A keze remegett.
Amikor végül málhákkal megrakodva megálltak az ajtóban, Erzsébet még egyszer visszafordult. Az arca eltorzult a dühtől, és látszott rajta, hogy nem távozik szó nélkül.