A név, amelyet végül megérintettem a kijelzőn: „Apa.”
Kicsöngött. Egyszer. Még egyszer. Harmadszor is.
— Igen, Anna? — szólt bele. A hangja nyugodtnak tűnt, de a mélyén ott vibrált valami feszült figyelem. Mindig megérezte, ha bajban voltam.
— Apa… — próbáltam uralni a sírást, de a hangom elcsuklott. — Kidobott.
— Kicsoda?
— Gábor. Az anyjával együtt… Kiparancsoltak a lakásból. Azt mondták, minden az övék, én meg senki vagyok. Itt állok az utcán.
A vonal túlsó végén beálló csend súlyosabb volt bármilyen kiabálásnál. Nem az a fajta némaság, amikor megszakad a kapcsolat, hanem az, amelyik vihar előtt telepszik a levegőre.
— A ház előtt vagy? — kérdezte végül. A hangja mélyebbre váltott.
— Igen.
— Menj be a sarkon lévő éjjel-nappali patikába. Ülj le, és várj meg. Indulok.
— Apa, ne gyere, szakad a hó, csúszós az út…
— Azt mondtam, várj meg.
A gyógyszertárban egy kemény műanyag széken kuporogtam, és a polcokon sorakozó vitaminos dobozokat bámultam. Az idős patikusnő időnként felém sandított a szemüvege fölött, de nem kérdezett semmit. Egyszer odalépett, és felajánlott egy pohár vizet. Megráztam a fejem. Nem a hideg rázott, hanem a megaláztatás.
Újra és újra felvillant bennem, ahogy egy órával korábban Júlia gúnyosan végigmért a ruhámban. „Anna, ez a darab még a múlt századból maradt itt?” — kacagott fel hangosan. Gábor pedig vele nevetett.
Negyven perc múlva éles fékcsikorgással állt meg a patika előtt apám fekete terepjárója. Fél éve vette horgászathoz, de most inkább tűnt harckocsinak, mint kiránduló autónak.
Belépett, lerázta a havat a válláról. A régi, vastag báránybőr kabátját viselte. Amikor meglátott — kisírt szemmel, félig nyitott kabátban — megfeszült az állkapcsa.
— Gyere, kislányom.
— Apa, menjünk inkább hozzátok… kérlek — suttogtam.
— Nem. Most hazamegyünk. A te otthonodba.
A lépcsőházban felfelé menet már hallottuk a zenét. A lakás ajtaja mögül harsogott a mulatós, Erzsébet kedvenc válogatása.
Apa nem csengetett. Előhúzta a saját kulcscsomóját. Teljesen kiment a fejemből, hogy nála is van egy garnitúra — „arra az esetre, ha elutaztok, és meg kell locsolni a virágokat”.
A zár halk kattanása elveszett a zene hangzavarában. Beléptünk.
A látvány dermesztő volt. Gábor Júliát forgatta a nappali közepén, a kelleténél is szorosabban tartva. Erzsébet az asztalfőn ült, mint valami úrnő, és éppen abból a tortából szedett magának, amelyet előző éjjel kettőig sütöttem. A vendégek — Gábor kollégái — már jócskán ittak, hangosan vitatkoztak politikáról.
— Nahát! — Gábor vett észre minket először. Elengedte Júliát, kissé megingott. — Mégis visszajöttél? Megmondtam, hogy nem teszem be ide a lábad! És még apádat is idecitáltad? István bátyám, vigye haza a lányát, ma nincs magánál. Hisztit rendezett a semmiért.
Valaki lekapcsolta a zenét. A szoba hirtelen elnémult.
Apa szó nélkül besétált a nappali közepére, cipőben. A sáros, olvadó hócsíkok ott maradtak a világos laminált padlón, amit előző nap én suvickoltam fényesre.
— „Kidobtam!” — ismételte fennhangon Gábor, már a vendégekhez fordulva, mintha dicsekedne. — És akkor mi van? Az én lakásom, az én szabályaim! Nem fogja savanyú képpel elrontani az ünnepet!
Erzsébet gyorsan lenyelte a falatot, felállt, és szalvétával megtörölte a száját.
— Ugyan már, mi ez a berontás, sógor? Fiatalok, összezördülnek, aztán kibékülnek. Anna csak makacskodik, nem tiszteli a férjét. Mi épp neveljük.
— Nevelik? — ismételte meg apa halkan.
Olyan csend ereszkedett a szobára, hogy még a konyhai hűtő egyenletes zúgása is kihallatszott.
István lassan kigombolta a kabátját. A mozdulata kimért volt, szinte ünnepélyes, mintha nem is egy családi botrány kellős közepén állna, hanem valami hivatalos ügy intézésére készülne. A tekintete végigsiklott Gáboron, Erzsébeten, majd a vendégeken — és a levegő megfagyott körülöttünk.