Az adrenalin lassan kifutott belőlem, és csak gyengeség meg émelygés maradt utána. A folyosó kövén ültem, szétszórt szemét között, és percekig képtelen voltam akár egy ujjamat is megmozdítani.
— Ennyi volt — suttogtam magam elé. A hangom megbicsaklott. — Vége.
Nagy nehezen feltápászkodtam. A lábaim úgy viselkedtek, mintha nem tartoznának hozzám, bizonytalanul vittek a konyháig. Odabent fülledt, állott levegő terjengett, mintha az egész lakás visszatartotta volna a lélegzetét.
A telefonomért nyúltam. Az ujjaim reszkettek, de sikerült kikeresnem a számot.
— Jó estét. Zárszerelőt keresek. Azonnali kiszállásra lenne szükségem, zárbetétcsere. Igen, megvárom.
Amíg a szerelő úton volt, nem kezdtem el rendet rakni. Nem volt hozzá erőm. Töltöttem magamnak egy nagy pohár vizet, és egy hajtásra kiittam. A hideg folyadék végigégette a torkomat.
Kinyitottam a hűtőt. Kivettem belőle azt a drága sajtot, amit Mária mindig féltve őrzött, hogy „majd ünnepre jó lesz”, és egy üveg olajbogyót is. Leültem az ablakpárkányra, és kitártam az ablakot.
A hűvös esti levegő azonnal betört a konyhába. Esőszag és nedves aszfalt illata keveredett benne. Mélyet lélegeztem.
A telefonom pittyent. Üzenet Pétertől:
„Anna, lent vagyunk a ház előtt. Anya sír, felment a vérnyomása. Küldj át pár ezer forintot a hostelre, ne légy kőszívű. Család vagyunk.”
Hosszú másodpercekig néztem a kijelzőt. Egy pillanatra belém mart a megszokott bűntudat — mégiscsak kiraktam őket az utcára.
Aztán végigsimítottam a csuklómon, ahol még mindig lüktetett a seprű ütésének nyoma. Felvillant bennem a megalázó jelenet, a koszos nyél csattanása, és Péter közönyös háta, ahogy szó nélkül végignézte.
„Család…” — gondoltam keserűen. — A család nem így bánik egymással.
Rányomtam a „Letiltás” gombra. Utána Mária száma is ment a feketelistára.
Nem sokkal később megszólalt a csengő.
A zárszerelő szűkszavú, középkorú férfi volt, egy kopott szerszámos táskával. Végigmérte a karomon húzódó vörös csíkokat és a folyosón heverő hulladékot, de nem faggatózott.
— Elhagyták a kulcsot? — kérdezte, miközben kiszerelte a régi zárbetétet.
— Nem — feleltem. — Csak megszabadultam néhány fölösleges dologtól. Nagyméretű szeméttől.
A szája sarkában halvány mosoly jelent meg, és bólintott. Húsz perc múlva már az új kulcscsomót tartottam a kezemben. Fényesek voltak, súlyosak. Az én ajtóm kulcsai. Az én életemhez.
Miután elment, kétszer is ráfordítottam a zárat, és a láncot is beakasztottam.
Tudtam, hogy a holnap nem lesz könnyű. Péter talán a kórháznál vár majd, Mária pedig végigtelefonálja az ismerősöket, hogy elmesélje, milyen szörnyeteg meny vagyok. A munkahelyemen magyarázkodhatok a karmolások miatt.
De az majd holnap lesz.
Most a saját konyhámban ültem, sajtot ettem, olajbogyót csipegettem, és a sötétbe borult várost néztem az ablakon át.
Jóízű volt minden falat.
És senki nem állt mögöttem, hogy megmondja, hogyan kellene élnem.