— Emelje csak fel a hangját, paraszt! — csattant fel még Mária.
— Hívja nyugodtan — bólintottam a kezében szorongatott készülékre. — Azonnal. Megmutatom a járőröknek a karomon a nyomokat. A koszos padlót is. A szomszédok pedig tanúsítják majd, hogy három hónapja lakik itt bejelentés nélkül. A lakás az enyém, még a házasság előtt vettem. Maguk itt illetéktelenek, akik rátámadtak a tulajdonosra.
Péter ekkor megpróbált erőt mutatni. Közelebb lépett, fölém magasodott, mintha ezzel megfélemlíthetne.
— Anna, ne ess túlzásba. Mi ez a hirtelen roham? Menj, aludj egyet. Senki nem megy sehova. Anya, ülj le, nyugodj meg.
Elővettem a telefonomat, és elindítottam a visszaszámlálót.
— Nyolc percük van — fordítottam feléjük a kijelzőt, ahol a nagy számok ketyegni kezdtek. — Ha ennyi idő alatt nem lépnek ki az ajtón, rendőrt hívok és még ma lecserélem a zárat. A holmijuk pedig az utcán végzi. Harmadik emelet — nem túl magas, de a monitor biztosan nem éli túl a zuhanást.
Péter a szemembe nézett. Nem talált ott könnyeket, sem hisztériát. Csak hideg, üres elszántságot. A tekintete átsiklott az erkélyajtóra, majd a drága, ívelt képernyőjére. Láttam rajta, ahogy megtörik.
— Anya… — motyogta zavartan. — Azt hiszem, komolyan gondolja.
— Szedd össze magad, fiam! — visította Mária, felpattanva. — Menjünk innen ettől az őrülttől! Még éjjel ránk gyújtja a lakást! Teljesen beszámíthatatlan!
A következő percekben elszabadult a káosz. Ide-oda rohantak a lakásban.
— Hol a kábelem?! — kiabálta Péter, miközben belegabalyodott a vezetékekbe. — Anna, hova tetted a videókártya dobozát?
— Fogalmam sincs — feleltem az ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel. — Öt perc.
Mária kapkodva tömte tele a táskáit mindennel, ami a keze ügyébe akadt: törölközőkkel, a fürdőből összeszedett szappannal, még a vécépapírt is megpróbálta belegyömöszölni, de a nejlonzacskó szétszakadt.
— Ezt még megkeserülöd, te vipera! — sziszegte, miközben a csizmáját rángatta. — Egyedül maradsz! Harmincévesen, gyerek nélkül! Ki fog így kelleni? Még könyörögni fogsz Péternek!
— Három perc.
Péter lihegve próbálta a hóna alá csapni a számítógépházat, a hátizsák folyamatosan lecsúszott a válláról.
— Anna… most tényleg ezt akarod? Éjszaka van. Legalább taxira adj pénzt.
Némán néztem rá. Arra a férfira, akivel három évet éltem együtt. Arra az emberre, aki egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok, miközben én végkimerülésig robotoltam.
— Anyád kap nyugdíjat. Neked pedig van két kezed. Oldjátok meg.
Pontosan tíz perc múlva bevágódott a bejárati ajtó. A lépcsőházból még behallatszott a civakodásuk.
— A lábamra léptél, te mamlasz!
— Anya, hagyj már, kiesett az egér!
Reszkető kézzel kétszer ráfordítottam a kulcsot a zárra, majd felakasztottam a biztonsági láncot is.
Aztán lassan lecsúsztam az ajtó mentén a földre.
A lakásban hirtelen csend lett. Olyan súlyos és éles csend, hogy szinte fájt.
Ránéztem a karomra. A seprű nyoma sötétvörösen duzzadt a bőrömön, égett és lüktetett.
Ekkor kezdtem el remegni igazán. Az adrenalin, amely eddig talpon tartott, lassan apadni kezdett, és a helyét üresség vette át.