A seprű kemény, szúrós ágai váratlanul csaptak rá a csuklómra. A fájdalomtól kiejtettem a kezemből a lapátot, és az a kis kupac szemét, amit az előbb gondosan összegyűjtöttem, szanaszét gurult a laminált padlón. Az orromat megcsapta a száraz por és a dohos, savanykás rongyok szaga – ilyen bűzt árasztott az a vén seprű, amit Mária hozott magával „háztartási segítség” címszóval.
— Hallasz te egyáltalán, szerencsétlen? — csengett a hangja élesen, mintha üveg csörömpölne. — Ki söpör így a küszöb felé? Kiseprűzöd a szerencsét a lakásból! A sarkoktól kell indulni befelé! És legalább nedvesítsd be azt a seprűt, száll a por mindenfelé!
Lenéztem a kezemre. A csuklóm felett vörös csíkok éktelenkedtek, rajtuk apró porszemek tapadtak meg. Lassan felemeltem a tekintetem. Mária fölém tornyosult, kezében szorítva a seprűt. A szemében nem düh villogott, hanem az a hideg, lenéző fölény, amellyel egy szigorú felügyelő méri végig a rabját.
A hálószoba felől éles kiáltás hasított a levegőbe:
— Hova nyomulsz már, béna?! Gyógyíts, csinálj valamit! Elment a meccs, semmi hasznod!
Péter, a férjem, éppen virtuális csatát vívott. Cseppet sem érdekelte, hogy a felesége tizenkét órás műszak után esett haza, és hogy az anyja úgy beszél vele, mintha rosszalkodó kölyökkutya volna.
— Megütött… — mondtam halkan, miközben a sajgó csuklómat dörzsöltem. — Mária, az előbb megcsapott ezzel a koszos seprűvel.
Megvetően felhorkant, és megigazította a köntösét.
— Ne dramatizálj. Csak odacsaptam egyet, hogy tanulj. A fegyelem hasznos dolog. Söpörd össze rendesen! Aztán fogj felmosórongyot is, csíkos maradt a padló, rossz ránézni. Iszom egy teát, teljesen kimerít, mire valamit megtanítok neked.
Azzal hátat fordított, és magabiztosan az asztalhoz lépett, ahol a kedvenc bögrém állt.
Én a szétszóródott szemétkupacot bámultam. A karomon égő nyomokat. A férjem hátát a félig nyitott ajtóban.
És akkor valami elcsendesedett bennem. A fáradtság elpárolgott. A félelem, hogy megbántom „anyát”, köddé vált. Az a kényszer is eltűnt, hogy megfeleljek. A helyén jeges, tiszta elszántság maradt.
Ez az egész bohózat három hónapja kezdődött.
A lakás az enyém — egy kétszobás a külvárosban, amit még a házasság előtt vettem hitelre, és egyedül fizettem ki, miközben két állásban dolgoztam. A sebészeten vagyok vezető nővér. Idegőrlő munka, folyamatos talpalás, felelősség. Amikor hazaérek, nem pihenni jövök, hanem túlélni.
Péter fél éve veszítette el a menedzseri állását.
— Anna, most pang a piac — magyarázta a kanapén heverve, a hasát vakargatva. — Én szakember vagyok, nem megyek el futárnak aprópénzért. Megvárom a hozzám méltó lehetőséget.
A „méltó lehetőség” keresése abban merült ki, hogy hajnal négyig online játékokat nyomott. Én hallgattam. Sajnálni próbáltam. Azt ismételgettem magamban: egy férfi is kerülhet válságba, ilyenkor támogatásra van szüksége. És fogalmam sem volt, hogy ez még csak a kezdet.