És aztán megérkezett Mária.
— Annácskám, nagy a baj! — jajveszékelt a telefonba. — A felső szomszéd, az az iszákos, eláztatott! Szikrázik a vezeték, levált a tapéta! Hadd költözzek hozzátok pár napra, amíg kiszárad minden. Tudod, a szívem sem a régi!
Beengedtem.
A „pár napból” villámgyorsan tartós berendezkedés lett. Mária birtokba vette a konyhát, átrendezte az összes befőttesüveget, mert szerinte „energetikailag rossz helyen álltak”, a kedvenc fűszereimet kidobta, mondván tele vannak vegyszerrel, és onnantól kezdve folyamatos oktatásban részesített.
— Anna, miért nincs kivasalva a férjed inge? Úgy járkál, mint egy elhagyott gyerek!
— Ez a leves vízízű, sajnálod belőle a húst?
— Csoszogsz a lakásban, széthasad a fejem tőle!
Péter eközben evett, aludt és játszott. Amikor próbáltam vele beszélni, csak legyintett.
— Anya, hagyd már… Anna, viseld el, idős asszony.
Ma egy huszonnégy órás ügyelet után értem haza. Bonyolult műtét volt, közel harminc órája nem aludtam. Egyetlen vágyam az volt, hogy lezuhanyozzak és végre ágyba essek.
A lakás azonban másfajta fogadtatást tartogatott.
— Na végre — morogta Mária az előszobában. — Tele van homokkal a padló, mindent behordtál. Fogd a seprűt, takarítsd fel, még mielőtt Péter lemegy cigarettázni és összekoszolja a zokniját.
És én, ostoba módon, engedelmeskedtem. Kézbe vettem a seprűt, és imbolyogva, félálomban söpörni kezdtem.
Aztán egyszer csak megálltam.
— Azt mondta, takarítsak fel? — kérdeztem higgadtan. A hangom meglepően nyugodt volt.
— Természetesen. És siess, Péter mindjárt vacsorázna — felelte, miközben kényelmesen a süteményes dobozért nyúlt.
Odamentem hozzá, és egyetlen mozdulattal kitéptem a kezéből a seprűt. Határozottan, minden habozás nélkül.
— Megbolondultál? — hőkölt hátra.
A szemeteshez léptem, és a térdemen kettétörtem a nyelet. A száraz vesszők éles reccsenéssel adták meg magukat. A darabokat a kukába dobtam. Ezután felemeltem az asztalról a félig üres teáscsészét — az enyémet —, és a tartalmát lassan a mosogatóba öntöttem.
— Huszonegy óra tíz perc van — mondtam tárgyilagosan. — Pontosan tíz percük maradt.
— Mire? — pislogott zavartan.
— Hogy összepakoljanak és elhagyják az én lakásomat.
— A te lakásodat?
— Igen. Az enyémet. Az én nevemen van. Maguk itt vendégek voltak. Most menjenek. Mindketten.
Péter kidugta a fejét a szobából, a fejhallgató a nyakában lógott, az arca bosszús volt.
— Mi ez a zaj? A lépteket sem hallom! Anna, feltakarítottál már?
Ránéztem.
— Csomagolj. Elköltözöl.
— Hova? — bámult rám értetlenül.
— Oda, ahol már felszáradt a víz. Az anyádhoz. Vagy a pályaudvarra. Nem érdekel.
Mária arca vörös foltokban égett, a nyaka megfeszült.
— Péter, hallod ezt? Kettétörte a seprűt! Kidobja az anyádat az utcára! Azonnal hívom a rendőrséget! Most rögtön!