– Ha ennyire viszket a tenyered, feküdj vissza! – csattant fel Lilla. – Majd segítek rajtad, ha már egyedül nem boldogulsz…
– Teljesen elment az eszed? Józanodj ki inkább! – vágta rá.
– Nem felejtettem el semmit… – motyogta Gergő.
A következő pillanatban Lilla már talpon állt a kanapé párnáin, amelyek ideiglenes fekhelyként szolgáltak neki. Gyorsabban mozdult, mint ahogy a férfi reagálhatott volna. Gergő rá akart nehezedni, de a nő vadul kapálózott, rúgott, amerre látott. A keskeny erkélyről nem volt hová menekülni, mégis sikerült kitérnie: amikor Gergő előrelendült, ő hirtelen oldalra billent. Az ital megtette a hatását – a férfi megingott, elvesztette az egyensúlyát, és nagy csattanással elterült a kövön, akár egy szétcsapódó béka. Lilla nem habozott: kilépett, majd kívülről ráfordította a zárat az erkélyajtóra.
Első ösztöne az volt, hogy felrázza Márkot. Mindig hozzá fordult, ha hirtelen nem tudta, mit tegyen. Már épp indult volna a háló felé, amikor megtorpant. Mit tenne Márk? Kinyitná az ajtót, és… leülne beszélgetni. Nyugodt természetű, ritkán emeli fel a hangját, de ha a családját kell védenie, kérlelhetetlenné válik.
Pontban hatkor végül mégis felébresztette a férjét, aztán kitárta az erkélyajtót. Gergő addigra kijózanodott; a tekintetén látszott, hogy maga sem érti, hogyan fajult idáig az éjszaka.
– Még hogy ő küld el engem melegebb éghajlatra! Nem túl nagy az önbizalma? – háborgott később.
De nagyon is emlékezett mindenre. Évek óta dédelgette magában a sértettséget a két visszautasítás miatt, és kivárt, hogy elégtételt vehessen. Amikor Lillának és Márknak végre megszületett a várva várt gyermeke, Gergőben azonnal megszólalt a gyanú. Nem rohant fejjel a falnak; kivárt. A kisfiú cseperedett, ő pedig figyelt. Tudott Márk egészségi problémájáról, és nem látott hasonlóságot apa és fia között. Egy közös kiruccanáson, amikor a gyereket trambulinozni vitték, néhány hajszálat ügyesen eltett. Márktól még egyszerűbb volt mintát szerezni: lecserélte a fésűjét egy ugyanolyanra.
És amikor a laboreredmény a kezébe került, diadalittasan várt a megfelelő pillanatra. Nyilvánosság előtt akart leleplezni, ünnepelt hősként tetszelegni.
– Ki kért erre? – csörrentek meg az evőeszközök, ahogy Márk felpattant az asztaltól, és dermesztő tekintettel nézett rá… talán már nem is barátként.
– Nyugodj meg, csak felindult vagy – próbált hátrálni Gergő. – Jót akartam. Egyszer még hálás leszel ezért az ajándékért.
– Hogy mindenki előtt megalázz? Rosszul számoltál.
– Márk, kérlek! – Lilla a karjába kapaszkodott. – Hadd higgyék azt, amit ő mondott.
– A fiú nem a vér szerinti gyerekünk. És Lillát sem kellett volna vizsgálnod. Örökbe fogadtuk.
– De hát ő hordta ki… – szólalt meg halkan Eszter, aki mindig ott termett a legváratlanabb pillanatokban.
– Színjáték volt – felelte Márk. – Azért utaztunk Makóra a szülés idején, és azért beszéltünk koraszülésről, hogy senki se gyanakodjon. Egyhónapos volt, amikor hivatalosan is a miénk lett. Lehet, hogy különös döntés, de így akartuk. Nem mindig egyszerű megértetni az ilyesmit… Köszönjük, Gergő.