– Azt szeretném, ha mindent korrekt módon rendeznénk – mondta Balázs az ajtóban megállva.
Egy kopott, barna bőrmappát tartott a kezében. Eszter azonnal felismerte: még a házasságuk idején hordta ebben a munkával kapcsolatos iratokat. A háta mögött sűrű, apró szemű eső permetezett, az ernyőről vízcseppek hullottak az előszobaszőnyegre.
Eszter nem húzódott félre, és nem is invitálta beljebb. Összefont karral állt vele szemben. Három év. Ennyi telt el azóta, hogy utoljára együtt éltek. Három évnyi csend, néhány tárgyilagos üzenet arról, mikor vigye el a dobozba pakolt régi könyveit a kamrából – és most itt áll, a küszöbön, a mappájával és a „korrektségről” szóló beszédével.
– Miféle korrektségről beszélsz? – kérdezte halkan. – A lakás már a házasság előtt az enyém volt. Ezt pontosan tudod. A bíróságon mindent lezártunk. Nem tartottál igényt semmire.
Balázs sóhajtott, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.
– Akkor más volt a helyzet. Nem akartalak megbántani. De most… megváltoztak a körülmények. Beszéltem egy ügyvéddel. Vannak részletek, amiket érdemes újragondolni.
Eszter gyomrában jeges érzés futott végig. „Részletek.” Milyen elegáns szó arra, hogy valaki ismét be akarjon lépni az életébe.
– Gyere be – mondta végül, félreállva. – De töröld le a cipődet. Most mostam fel.
Balázs belépett, gondosan a sarokba támasztotta az esernyőt, levette a cipőjét. A lakás ismerős illata csapta meg: a reggeli kávé aromája, és Eszter parfümjének finom jegyei – azt a parfümöt még együtt választották ki egy reptéri üzletben. Szinte minden ugyanúgy nézett ki, mint három éve: a világos falak, a kanapé fölött a nagy fotó róluk a tengernél, még az esküvő előtt. Csak az ő holmijai hiányoztak. Nyomuk sem maradt.
A nappaliban leült a kanapé szélére, a mappát az ölébe tette.
– Eszter, nem akarok háborút – kezdte, a tekintetét az ablak felé fordítva. – De ebben a lakásban majdnem tíz évet éltünk együtt. Részt vettem a felújításban, a bútorok, a gépek megvásárlásában. Jogom van valamilyen ellentételezésre.
Eszter a vele szemben álló fotelbe telepedett, amely mindig is a kedvence volt, és alaposan végigmérte. Az arca megváltozott: karikák a szeme alatt, mélyebb ráncok a szája körül. Fáradtnak tűnt. Kimerültnek.
– Valóban hozzátettél – felelte higgadtan. – De a lakást az én pénzemből vettem. Abból a jutalomból, amit a nagy projekt után kaptam. Te ragaszkodtál hozzá, hogy az én nevemen legyen – akkoriban hiteleid voltak, és attól tartottál, nem kapnál hitelt. Emlékszel?
Balázs bólintott, de a szemében makacsság villant.
– Igen, emlékszem. Csakhogy a jog másképp is értelmezheti. A közösen szerzett vagyon nem kizárólag azt jelenti, amit a házasság alatt vásároltak. Létezik az értéknövelés fogalma is. A felújítás, a berendezés – ezek mind számszerűsíthetők.
Eszterben lassan emelkedni kezdett az ingerültség. Nem harag volt, inkább az a jól ismert érzés, amikor Balázs megpróbálta a dolgokat a saját nézőpontja szerint kiforgatni – épp úgy, mint a házasságuk utolsó éveiben.
– Balázs – szólította meg először így három év után. – Ezen már túlestünk. A bíróságon. Aláírtad, hogy nincs követelésed. Te akartál gyorsan elválni, hogy… új életet kezdhess. Katalinnal.
A férfi összerezzent. Igen, Katalinnal, akivel még a válás előtt egy évvel ismerkedett meg a munkahelyén. Eszter egy véletlenül rossz telefonra érkezett üzenetből jött rá mindenre. Balázs nem tagadott. Azt mondta, elfáradt, kihűltek az érzések, őszinteséget akar. Gyorsan elment, botrány nélkül. Meghagyta a lakást, az autót, még a megtakarítások egy részét is. Akkor nagylelkűségnek tűnt. Most inkább előkészületnek.
– Nem Katalin miatt van – mondta halkan. – Mi… már nem vagyunk együtt. Fél éve vége.
Eszter felvonta a szemöldökét. A hír nem érintette meg.
– Sajnálom – felelte őszintén. – Tényleg. De ez semmin nem változtat. A lakás az enyém. Papíron, a bírósági határozat szerint, és a lelkiismeretem szerint is.
Balázs kinyitotta a mappát, több lapot húzott elő.
– Nézd meg. Kinyomtattam néhány paragrafust a családjogi törvényből. Az ügyvéd szerint van esély. Főleg, ha az értéknövelés alapján igényelek tulajdoni hányadot.
Eszter átvette a papírokat, de nem olvasta el. Letette őket a dohányzóasztalra.
– És mennyit gondol az ügyvéded? Mekkora összeget kellene fizetnem?
Balázs habozott.
– Az értékbecslés még nem végleges. De nagyjából a piaci ár fele… levonva az eredeti értéket.
Eszter halkan felnevetett.
– A fele? Vagyis hét-nyolc millió forint? Miből fizessem ki? Adjam el a lakást, amit éppen te követelsz?
Balázs lesütötte a szemét.
– Lehetne hitelt felvenni. Vagy eladni, és elosztani az összeget. Nem akarom, hogy fedél nélkül maradj. Komolyan.
Eszter látta rajta, hogy a maga módján őszinte. Mindig az volt – legalábbis abban a pillanatban hitt abban, amit mondott.
– Mire kellenek ennyire ezek a pénzek? – kérdezte egyenesen. – Jól kerestél. Jó pozíciód volt.
Hosszú csend következett. Balázs végül nagy levegőt vett.
– Volt. Most bonyolultabb a helyzet. Egy projektbe fektettem, ami csődbe ment. A partnerem cserbenhagyott. Az adósság viszont maradt. Nem kevés.
Eszterben valami megmozdult. Nem sajnálat – inkább felismerés. Balázs mindig is ilyen volt: hirtelen döntött, vakon bízott, belevágott kockázatos dolgokba. Egykor ez vonzotta benne. Később ugyanez lett a vitáik forrása.
– Tehát azért jöttél, mert pénzre van szükséged? – pontosított.
– Nem csak ezért – nézett rá. – Nem így akartam. De nincs más lehetőségem. Ha most nem rendezzük, még rosszabb lesz.
Eszter felállt, az ablakhoz lépett. Az eső időközben ráerősített, vízcsíkok futottak végig az üvegen. Kint már sötétedett, pedig alig múlt hat óra.
– Gondolkodom rajta – mondta, anélkül hogy megfordult volna. – De most kérlek, menj el. Egyedül szeretnék maradni.
Balázs is felállt. Közelebb lépett, de nem ért hozzá.
– Nem akartam, hogy idáig fajuljon – mondta csendesen. – Ha vissza lehetne fordítani az időt…
– Nem lehet – szakította félbe szelíden. – Az idő nem hátrál. A döntéseknek pedig következményei vannak.
A férfi bólintott, összeszedte az iratokat, visszacsúsztatta őket a mappába.
– Holnap felhívlak. Vagy holnapután. Amikor készen állsz beszélni.
– Rendben – felelte Eszter. – De tudd, nem fogok csak úgy lemondani arról, ami jogosan az enyém.
Balázs csendben távozott, maga mögött halkan behúzta az ajtót. Eszter az ablaknál maradt, és figyelte, ahogy alakja beleolvad az esőfüggönybe. Furcsa nyugalom telepedett rá – nem félelem, nem pánik, inkább tiszta bizonyosság. Tudta, hogy ez még csak a kezdet, és hogy a következő lépés az övé lesz.