A recepciós pillantása a gyűrött bankjegyről lassan a fiú arcára vándorolt.
— Ennyiből mire gondolt? Egy gombóc fagyira a sétányon?
— Fagyira? — akadt el a hangja. — Hiszen ez ezer!
— Uram — felelte higgadtan a lány — nálunk a legkedvezőbb árú szoba is ötezer forint éjszakánként. És ez egyetlen főre értendő.
A fiú arca egy pillanat alatt elkomorult.
Katalin néni elszíntelenedett.
Erzsébet villámgyorsan számolni kezdett magában.
— Ötezer… személyenként? — kérdezte elcsukló hangon. — Az kilenc emberre… egy napra…
— Negyvenötezer forint — bólintott a recepciós tárgyilagosan. — A reggeli további ezer fejenként. Így az összeg ötvennégyezer naponta.
Olyan dermedt csend ereszkedett a hallra, hogy még az is tisztán hallatszott, ahogy valahol a folyosón kinyílik egy ajtó.
— És ha egy teljes hétre maradnánk… — suttogta Katalin lánya, miközben remegő kézzel előkapta a telefonját számológépnek.
— Háromszázhetvennyolcezer forint — vágta rá a recepciós. — Az adók ezen felül értendők.
Katalin néni megingott, és a legközelebbi fotel karfájába kapaszkodott.
Erzsébet egyszerűen lehuppant a bőröndjére.
— Nincs valami szerényebb árú lehetőség? — könyörgött Katalin lánya. — Akár egy hostel?
— A legközelebbi kétszáz kilométerre található — érkezett a válasz. — És ott sincs szabad férőhely. Főszezon van.
A legkisebb unoka panaszosan felsóhajtott:
— Nagyi, miért nem alszunk inkább Márknál?
— Mert Márk most tölti a mézesheteit! — csattant fel Erzsébet.
— Az mi? — kérdezte a középső gyerek.
— Amikor a felnőttek végre kettesben szeretnének lenni, gyerekzsivaj nélkül! — felelte a legidősebb, még mindig a költségek súlya alatt roskadozva.
A gyerekek összenéztek, majd egyszerre tört ki belőlük a sírás.
A hallban elszabadult a káosz.
Katalin néni a csomagok között kapkodott, és hangosan siratta az „elvesztegetett útiköltséget”.
A lánya kétségbeesetten hívogatott minden lehetséges szállást.
A gyerekek fagylaltot és strandolást követeltek.
Erzsébet a bőröndjén ülve kapkodta a levegőt.
— Mama, hozzak vizet? — lépett oda Márk aggodalmasan.
— Ne szólíts így! — villant rá. — A saját anyádat kergetted sírógörcsbe!
— Erzsébet — ült le mellé Lilla csendesen — talán jobb lenne hazamenni. Otthon nyugalom van, csend…
— Miféle otthon? — horkant fel Katalin néni. — Eladtuk a házat, hogy eljöhessünk!
— Eladták? — nézett rájuk döbbenten Márk.
— Miből fizettük volna az utat? — csattant fel Erzsébet. — Azt gondoltuk, majd te állod a költségeket!
Lilla és Márk egymásra pillantottak. A jelenet már-már abszurdba hajlott.
Ekkor egy elegánsan öltözött férfi lépett a pulthoz.
— Elnézést, de mi folyik itt? A szobám pont a hall fölött van, és elviselhetetlen a zaj.
— Nagyon sajnálom, azonnal intézkedem! — szabadkozott a recepciós.
— Uram! — fordult hozzá hirtelen Katalin lánya. — Nem szeretne esetleg kedvezőbb áron szobát? Nehéz helyzetbe kerültünk…
A férfi végigmérte a társaságot: a bőröndön kuporgó Erzsébetet, a zokogó Katalin nénit, az üvöltő gyerekeket — majd egy lépést hátrált.
— Köszönöm, maradok a sajátomnál. Minden tökéletes.
— Vagy… esetleg befogadna minket? Csak egy éjszakára, ígérjük, csendben leszünk! — próbálkozott tovább a nő.
— Dorka! — rántotta vissza Katalin néni felháborodva. — Hát mit beszélsz?!
De már késő volt.
A biztonsági őr komor arccal közeledett.
— Elég volt — jelentette ki Márk határozottan. — Ennek most vége. Mama, hívjanak taxit, menjenek az állomásra. Katalin néni, maguk is.
— De a jegyre…? — pityergett Katalin néni.
Márk elővette a pénztárcáját, és néhány bankjegyet számolt ki.
— Ez fedezni fogja. Viszlát.
— Márk… — állt fel lassan Erzsébet. — Csak nem teszed ki a saját édesanyádat?
— Nem teszem ki. Elkísérlek a kapuig — felelte nyugodtan. — Szeretettel, de határokkal.
Fél órával később a hall ismét csendes volt.
A rokonság útnak indult az állomás felé — sértetten, de a számok kijózanító súlya alatt megtörve.
Márk és Lilla pedig visszasétáltak a partra.
— Tudod — nyújtózott el Lilla a napágyon — most már értem, miért olyan drágák ezek a helyek.
— Miért? — kérdezte Márk, miközben naptejet kent a vállára.
— Természetes rokonriasztó rendszer. Hatásosabb, mint bármilyen kerítés.
Nevetésük könnyedén szállt a víz fölött.
Három órával később, azon a vonaton, amely hazafelé vitte a kéretlen vendégeket, Katalin néni már az útitársainak panaszkodott:
— Hát ilyen világot élünk! A rokonokat nem fogadják! Pedig mi csak szeretetből mentünk…
Az utasok együttérzően bólogattak — nem sejtve, hogy ez a „szeretet” majdnem félmillió forintos nyaralást kívánt más számlájára írni.
Márk és Lilla a hátralévő napokat pontosan úgy töltötték, ahogyan megálmodták: kettesben, békességben, zavartalanul.
Amikor pedig hazatértek, az első dolguk az volt, hogy kicserélték a bejárati ajtó zárját.
A biztonság kedvéért.