Aznap este, amikor a kilenc fő vacsorájáról kiállított számla már messze túlhaladta a havi fizetésük határait, valami végérvényesen megreccsent benne.
– Ebből elég volt! – lökte hátra hirtelen a székét Márk. A lábak élesen felsikoltottak a kövön. – Tényleg elegem van.
Katalin kezében megállt a borospohár. A gyerekzsivaj egy pillanat alatt elhalt, mintha valaki letekerte volna a hangerőt. Odakintről a víz morajlása is tompábbnak tűnt.
– Márkocska, hát mi ütött beléd? – pislogott rá ártatlan arccal Katalin. – Olyan szépen telik az este…
– Szépen? – kérdezett vissza csendesen Márk. Lilla tudta, hogy ez a nyugodt hang a legveszélyesebb. – Katalin néni, lenne szíves megmondani, mennyit költöttek három nap alatt?
– Ugyan, drágám… vendégségben vagyunk – próbált nevetni a nő, de a hangja megbicsaklott.
Márk elővette a zsebéből a kis jegyzetfüzetét.
– Reggeli kilenc főre: négyezer forint. Parti fagyi és üdítők: másfél ezer. Ebéd: ötezer-ötszáz. Ez a vacsora: hétezer-kétszáz. És ez mind egyetlen nap mérlege.
Katalin arca előbb elsápadt, majd vörös foltok lepték el.
– A gyerekek előtt ne csináld ezt… – sziszegte.
– A gyerekek előtt? – csapta le a füzetet Márk. – Pont előttük mutatják meg, milyen az, amikor valaki más pénztárcájából élnek! Hogy lehet így rátelepedni másokra?
A legidősebb unoka, egy húsz év körüli fiú, aki addig a telefonját nyomkodta, felkapta a fejét.
– Miért dramatizálsz ennyire? Család vagyunk.
– Család? – fordult felé Márk. – Emlékszel, mikor mondtad utoljára, hogy köszönöm? Vagy mikor ajánlottad fel, hogy legalább a saját részedet kifizeted?
– Megőrültél? – csattant fel Katalin lánya, a gondosan sminkelt, harmincas nő. – Anyu jóindulatból jött, te meg jelenetet rendezel?
– Jóindulatból? – Lilla eddig némán ült, most azonban felállt a férje mellé. A hangja úgy csengett, hogy a közeli asztalnál ülők is odafordultak. – Meghívás nélkül érkeztetek, felforgattátok a pihenésünket, és most még el is várjátok, hogy mi fizessünk mindent. Ez lenne a jó szándék?
– Lillácska, ne túlozz… – próbált békülékeny hangot megütni Katalin. – Nem akartunk terhedre lenni, csak azt hittük…
– Mit hittek? – hajolt előre Lilla. – Hogy Márk egy pénznyomda? Hogy kötelességünk eltartani magukat?
– Hogy beszélhetsz így! – pattant fel Katalin. – A karomban ringattam őt! Erről Erzsébet is tudni fog!
– Tudjon csak – vágta rá Márk, és már a telefonját is elővette. – Azonnal felhívom, és részletesen beszámolok arról, mennyibe kerül ez a „családi szeretet”.
Már tárcsázott volna, amikor Katalin elkapta a csuklóját.
– Ne tedd, kérlek! Nem szándékosan történt…
– Véletlenül rendelték a homárt? – kérdezte Lilla keserű mosollyal. – A legdrágább bort is véletlenül választották?
Az egyik kisebb gyerek sírni kezdett, majd a másik is. A környező asztaloknál ülők nyíltan figyelték a jelenetet.
Márk letette a bankkártyáját az asztalra.
– Ez volt az utolsó alkalom. Holnap hazautaznak. A saját költségükön.
– Tessék?! – sikította a lánya. – Nekünk egy hétre szól a foglalás!
– Miféle foglalás? – kérdezte Lilla hűvös gúnnyal. – Hiszen vendégségben vannak nálunk, nem?
– A gyerekeket hoztuk a víz miatt! – dobta be utolsó érvét Katalin. – Az orvos tanácsolta!
– Az orvos azt is mondta, hogy mindezt az én fizetésemből finanszírozzuk? – jegyezte meg Márk, miközben aláírta a bizonylatot. – Különös orvos lehet.
A szállodai szobába visszaérve elszabadult a pokol. Katalin zokogva hívta Erzsébetet, panaszos monológja betöltötte a teret. A gyerekek a folyosón rohangáltak, ajtókat csapkodtak. A lánya dühös üzenetekkel árasztotta el a családi csoportot.
Lilla közben kiült az erkélyre. A Balaton sötét víztükre nyugodtan csillogott a lámpafényben. Rég nem érzett könnyedség suhant át rajta, és akaratlanul is elmosolyodott.
– Nem bántad meg? – ült mellé Márk.
– Mit pontosan?
– Hogy így alakult… hogy odalett a nyaralás.
Lilla végigmérte a férfit. A negyvenes férfit, aki végre kiállt önmagáért.
– Szerintem most kezdődik – felelte lassan. – Most, hogy nem kell senkit kiszolgálnunk.
Másnap reggel a csomagolás csendben, fagyos hangulatban zajlott. Erzsébet félóránként telefonált, számonkérően. Márk egyszerűen lenémította a készüléket.
– Majd otthon megbeszéljük – mondta röviden, miközben segített levinni a bőröndöket.
A búcsú kimért volt. Katalin hálátlanságot emlegetett az orra alatt, a lánya látványosan elfordult, az unokák pedig bevágták a taxi ajtaját.
Amikor az autó eltűnt a sarkon, Márk és Lilla a hotel bejárata előtt maradtak. Csend vette őket körül. Végre valódi csend.
– Lilla… – szorította meg a kezét a férfi.
– Pszt – érintette ujját az ajkára. – Irány a part. Még négy napunk van.
Négy nap, amelyet most először nem másokért, hanem önmagukért élhetnek meg.