– Fiam, számíts rá, ma betoppan a nagynénéd az egész pereputtyal. A fürdőzésről tehát most lemondhattok! – közölte az anyja ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ne már! Előre szóltam, hogy időben kell intézni mindent! – Lilla úgy csapkodta a könnyű nyári ruhákat a bőröndbe, mintha azok tehetnének az egész helyzetről. – Azt mondtam, foglaljunk előre! Te meg csak legyintettél, hogy ráérünk!
Márk az erkélyen állt, cigarettával a kezében, és a szemközti, fakó paneltornyokat bámulta. Fél éve készültek erre az útra. Balatonfüred, vízpart, nyugalom… Most pedig a hullámok helyett hívatlan rokonok.
Az ajtóban már ott is állt Erzsébet. Nemigen bajlódott köszönéssel, inkább egyből bejelentette magát, ahogy szokta: hirtelen és határozottan. Mindkét kezében szatyrok lógtak, az arcán pedig az a magabiztos kifejezés ült, amit Lilla magában csak így nevezett: „már döntöttem helyettetek”.
– Anya, ezt most hogy képzeled? – Márk a korláton nyomta el a csikket. – Megvannak a jegyek, a szállás lefoglalva…
– Mit képzelek? Katalin jön az unokákkal, nincs hova menniük. A család az család! – legyintett Erzsébet. – A Balaton nem szalad el.
Lilla gyomra görcsbe rándult. Tizenegy hónapon át rakosgatta félre a fizetése egy részét. Megvonta magától az apró örömöket, új csizma helyett a régit hordta, kihagyta a kávézásokat. Csak azért a két hétért, amit kettesben terveztek a vízparton.
– Erzsébet – szólalt meg feltűnően higgadtan, ami nála mindig vihart jelzett előre –, szóltál nekik, hogy mi holnap indulunk?
– Ugyan, kislányom! Miféle utazás, amikor együtt lehet a család? – már pakolta is ki a bevásárlást az asztalra. – A rokont illik tisztességgel fogadni.
– És az nem illendő, hogy előbb megkérdezed a házigazdákat? – Lilla a hálószoba ajtajában állt, kezében a félig összehajtott fürdőruhával.
Erzsébet kiegyenesedett. Tekintete megkeményedett.
– Talán elfelejtetted, kié ez a lakás? És ki az én fiam?
– Anya, hagyd abba – próbálta csitítani Márk, de a hangja inkább kérlelő volt, mint határozott.
Ezután minden felgyorsult, mintha egy rosszul vágott film peregne előttük. Katalin megérkezett – hangos, energikus asszony, valahol az ötvenes évei körül – két felnőtt gyerekkel és három örökké mozgásban lévő unokával. A lakás egyetlen délután alatt zsúfolt átjáróházzá változott.
– Lillácskám, aranyom! – Katalin olyan lendülettel ölelte meg, hogy az már fájt. – Milyen szerencse, hogy itthon maradtatok! Különben el is kerültük volna egymást!
A gyerekek visítva kergetőztek a folyosón, a konyhából hangos politikai vita szűrődött ki, a tévé megállás nélkül szólt. Lilla a háló közepén állt, és a gondosan bepakolt bőröndöt nézte.
– Ne haragudj ennyire – próbálta átkarolni Márk. – Kibírunk egy hetet, nem?
Lilla lassan felé fordult. A tekintete hűvös volt.
– És ki mondta, hogy csak egy hét lesz?
Erre senkinek sem volt válasza.
A vendégek nem átutazóban voltak, hanem berendezkedtek. A hűtő tartalma ijesztő tempóban fogyott, a fürdőszoba előtt sor állt, és a nappali sosem csendesedett el.
A harmadik este, vacsora közben Katalin egyszer csak felcsillant szemmel megszólalt:
– Tudjátok, mi lenne nagyszerű? Ha együtt mennénk a Balatonra! Micsoda társaság!
Lilla félrenyelte a levest.
– Együtt? – kérdezte köhögve.
– Hát persze! Nektek már megvan minden, jegy, szállás. Mi csatlakozunk! A gyerekeknek kell a friss levegő.
– Igaza van – bólogatott Erzsébet. – A családnak össze kell tartania.
Márk némán morzsolta a kenyeret. Lilla egy pillantásból látta: beadta a derekát. Mint mindig, ha az anyja akaratáról volt szó.
– És az utazás? A szálloda? – vetette fel csendesen.
– Ugyan már – legyintett Katalin. – Egy család vagyunk! Az a kis plusz költség nem számít. Márk majd megoldja, ő a férfi.
Így történt, hogy végül mind a kilencen elindultak. Abba a két szobába zsúfolódtak be, amelyet Lilla romantikus, csendes pihenésre foglalt kettőjüknek.
Az első nap a parton felért egy rémálommal. A gyerekek félóránként fagylaltért könyörögtek, Katalin és a lánya hangosan tárgyalta az idegenek életét, mintha az övék lenne. Amikor pedig ebédidő lett…
– Márkocska – simult Katalin a vállára –, meghívsz minket ebbe a csinos kis étterembe, ugye?
Márk végigfutotta az étlapot, az árak láttán megfeszült az arca, majd Lillára nézett. A nő a víz felszínét figyelte, válla olyan merev volt, mintha kifeszítették volna.
– Természetesen – felelte végül.
Aznap este, amikor a kilenc fő vacsorájáról kiállított számla már messze túlhaladta a havi fizetésük határait, valami végérvényesen megreccsent benne.