A nyugalom azonban nem tartott sokáig.
A történet korántsem zárult le annyival, hogy végre egyedül maradtak.
Erzsébet ugyanis már javában szervezkedett.
A harmadik nap délelőttjén megszólalt Márk telefonja. Ő a parton hevert a napágyon, Lilla a napernyő árnyékában olvasott, és először érezték azt, hogy nem cselédek a saját rokonaik mellett, hanem két felnőtt ember, akik megérdemlik a pihenést.
— Márk Viktor? — csendült bele a kagylóba egy hivatalos, kimért női hang. — Az „Aranypart” recepciójáról keresem. Szeretnénk egyeztetni önnel valamit.
— Mondja csak — ült fel azonnal, homlokát ráncolva.
— Egy társaság érkezett ma, akik arra hivatkoznak, hogy ön rendezi a szállásukat. Azt követelik, hogy az önök lakosztályaihoz osszuk be őket…
Márk gyomra görcsbe rándult.
— Miféle társaság?
— Kilencen vannak. Egy Erzsébet nevű hölgy a szóvivőjük. Azt állítja, az édesanyja önnek.
— Ez nem lehet igaz… — ugrott talpra. — Lilla! Azonnal mennünk kell!
— Mi történt? — csukta be a könyvet.
— Anyám. Katalinnal. És a teljes rokonsággal együtt.
Szinte futva tették meg az utat a hotelig, de a jelenet már kibontakozott a hallban.
Erzsébet ünneplő kosztümben, tekintélyt parancsoló tartással lobogtatta a személyijét a riadt recepciós előtt. Katalin egy fotelben ült, zsebkendőjével törölgette a szemét, mintha tragédia érte volna. A gyerekek a bőröndök között cikáztak, Katalin lánya pedig idegesen pötyögött a telefonján.
— Ez tűrhetetlen! — zengett Erzsébet hangja. — Egy anya nem találkozhat a fiával?
— Mama, mit művelsz? — lépett oda Márk a pulthoz.
— Jaj, drága fiam! — borult rá látványosan. — Végre itt vagy! Ez a kisasszony azt állítja, nincs szabad szoba számunkra!
— Mert valóban nincs. Mi foglaltuk le őket — felelte Lilla higgadtan.
— Lillácskám! — pattant fel Katalin. — Úgy határoztunk, nagyvonalúak leszünk, és békét kötünk veletek. Ezért jöttünk!
— Békét? — Márk hangja élesen csengett. — Miféle háborúról beszéltek egyáltalán?
— Ne játsszátok az ártatlant — csóválta fejét Erzsébet. — Szépen elbántatok a családdal.
— Nagyi, mikor megyünk a vízhez? — nyafogta a legkisebb unoka. — Fürödni akarok!
— Mindjárt, szívem — simogatta meg Katalin. — Márk majd elintézi.
— Márk nem intéz el semmit! — robbant ki végül. — Komolyan azt hiszitek, hogy idejöhettek bejelentés nélkül, és én fizetek mindent?
Ekkor egy termetes biztonsági őr lépett a csarnokba.
— Bejelentés érkezett hangos szóváltásról…
— Semmi ilyesmi nincs! — vágott vissza Erzsébet. — Családi ügy, ennyi az egész.
— A szállás díját ki vállalja? — kérdezte a recepciós határozottan.
Minden tekintet Márkra szegeződött. Úgy érezte, sarokba szorították.
— Senki — mondta ki végül. — Nem hívtam őket. Nem vállalok értük semmit.
— Hogyhogy nem hívtad? — kerekedett el Erzsébet szeme. — Az anyádat sem?
Márk hirtelen ötlettől vezérelve kibökte:
— Most tartjuk a második nászutunkat! Újra összeházasodtunk.
Lilla levegőt is alig kapott.
Katalin felvisított.
A gyerekek érdeklődve fordultak feléjük.
— Miféle újraházasodás? — szűkült össze Erzsébet pillantása. — Tíz éve vagytok együtt!
— Pontosan ezért — folytatta rendületlenül Márk. — Meg akartuk ünnepelni, hogy még mindig szeretjük egymást. Csendre vágytunk. Kettesben.
— Milyen kedves! — mosolyodott el a recepciós. — Szívből gratulálok!
— Köszönjük — vette át a szót gyorsan Lilla. — Régóta terveztük.
Katalin gyanakodva méregette őket, majd hirtelen felcsapta a kezét.
— Erzsi, emlékszel, amikor mi is újra esküdtünk a férjemmel a nagy veszekedés után?
— Hagyjuk azt — legyintett Erzsébet. — Fél évig beszédtéma volt a környéken.
— Mama, inkább keressünk másik hotelt — húzta félre őt Katalin lánya ingerülten.
A helyzet azonban váratlan irányt vett.
Katalin legidősebb unokája — aki addig a telefonjába temetkezett — hirtelen úgy döntött, megpróbál hatni a csinos recepciósra. Lazán a pultra könyökölt, és magabiztos mosollyal szólalt meg:
— Nem lehetne mégis valami aprócska szobát találni nekünk? Meghálálnám.
A lány végigmérte, és hűvösen felelt:
— Kérem, ne próbálkozzon. Nincs szabad kapacitásunk.
— Ugyan már — próbált kacsintani, kevés sikerrel. — Nem vagyok akárki. Pénz is van nálam.
Ezzel előrántott a zsebéből egy gyűrött ezres bankjegyet, és odacsúsztatta a pultra.
— Ez megfelel?