— Szóval fontosabb volt számodra, hogy az anyád ötletére hasznot húzz a lakásból, mint az, hogy megőrizd a házasságodat? Most nincs sem otthonod, sem családod! — csattant fel a hangom, miközben dühösen magam után húztam a bőröndöt.
Nóra eközben a nappaliban állt a komód előtt, és a bekeretezett fényképeket igazgatta. A délutáni nap aranyszínű csíkokban áradt be a kétszobás lakás ablakaiból, meleg fénybe vonva a helyiséget. Ezt az otthont két és fél évvel korábban kapta a szüleitől nászajándékba: egy barátságos, tágas lakást a város nyugodtabb környékén. Az édesanyja akkor halkan csak annyit mondott: „Legyen ez a biztos alap, amire építkezhettek.” Az apja szótlanul ölelte át, de a tekintetében ott volt minden aggodalom és remény — egyetlen gyermekük jövőjét akarták bebiztosítani.
— Nóra, megjöttem! Itthon vagy? — hallatszott be este Gábor hangja az előszobából.
— A konyhában találsz — felelte a nő, miközben vizet tett fel forrni.
Gábor belépett, ledobta a táskáját egy székre, majd fáradt mozdulattal végigsimított az arcán. A házasságuk alatt eltelt két és fél év megtanította Nórát arra, hogy a legapróbb rezdülésekből is következtessen a férje hangulatára. Most egyértelmű volt: valami nyomasztotta.
— Milyen napod volt? — kérdezte, és kitöltötte a teát a kedvenc bögréikbe.
— Elmegy — dünnyögte Gábor, tekintetét a padlóra szegezve. — Egyébként… hívott ma Eszter?
A kérdésre Nóra teste megfeszült. A férje húga nem szokott csak úgy érdeklődni. Ha Eszter telefonált, annak rendszerint célja volt.
— Nem keresett. Mi történt?
— Semmi különös — vont vállat Gábor, majd nagyot kortyolt a teából. — Tegnap átugrott anyához. Szóba kerültünk.
Nóra lassan leült vele szemben. A levegő mintha sűrűbbé vált volna körülöttük. Ennyi idő alatt alaposan kiismerte a férje családját. Anyósa, Mária, határozott, irányítani szerető asszony volt, aki nehezen engedte el a fia kezét. Eszter pedig szókimondó és céltudatos, aki nem rejtette véka alá a véleményét.
— És miről beszélgettek? — kérdezte óvatosan.
Gábor a bögrét forgatta az ujjai között, mielőtt megszólalt.
— A lakásról. Arról, hogy mihez kezdhetnénk vele.
A nő gyomra összeszorult. A lakás kérdése kezdettől fogva érzékeny pont volt. Gábor büszkeségét bántotta, hogy az otthon, ahol élnek, Nóra szüleinek ajándéka. Bár a nő soha nem hánytorgatta fel ezt, érezte, hogy férje számára ez kimondatlan teher.
— Pontosan mi zavarja őket? — kérdezte higgadt hangon.
— Eszter szerint — nézett végre a szemébe Gábor —, mivel az esküvőn kaptuk, közös vagyonnak számít. És talán érdemesebb lenne másképp hasznosítani.
Nóra óvatosan letette a bögrét az asztalra. Nem érte váratlanul ez a gondolatmenet; Eszter korábban is tett már félreérthetetlen megjegyzéseket arra, hogy túlságosan ragaszkodik ehhez az ajándékhoz.
— Mit jelent az, hogy „másképp”? — kérdezte csendesen.
— Eladhatnánk — felelte Gábor, kerülve a tekintetét. — A pénzből belevághatnánk valamilyen közös vállalkozásba. Eszter úgy véli, így mindenki nyerne.
A szavak súlya ránehezedett Nórára. Pontosan értette, mi húzódik meg a háttérben: az ingatlan komoly értéket képviselt, és ez sokak fantáziáját megmozgatta.
— Te hogyan látod ezt? — kérdezte bizonytalanul a férfi.
— Úgy, hogy ez az én szüleim ajándéka volt — válaszolta határozottan Nóra, és nem szakította meg a szemkontaktust. — Nem szeretném eladni.
Gábor bólintott, ám a tekintetében valami nyugtalan villanás suhant át. A téma látszólag lezárult, de Nóra érezte, hogy csak felszíni csend telepedett rájuk.
A következő hetekben minden békésnek tűnt. Gábor nem hozta fel újra a kérdést, a mindennapok a megszokott mederben folytak. Mégis, Nóra időnként azon kapta a férjét, hogy elgondolkodva méregeti a falakat, a berendezést, mintha számolna vagy tervezne valamit magában, és ez a tekintet baljós előérzetet ébresztett benne.