A következő hetekben Nóra azt is észrevette, hogy Gábor viselkedése megváltozott. A korábban nyugodt, kiegyensúlyozott férfi egyre zárkózottabbá vált. Hosszú percekig suttogott a telefonba a nappaliban, majd amikor Nóra belépett, hirtelen elhallgatott. A nő soha nem hallgatózott, mégis pontosan tudta, mi zajlik a háttérben: a család tovább dolgozik rajta, próbálják rávenni, hogy szerezze meg az irányítást a lakás fölött.
A döntő beszélgetés egy hűvös novemberi estén robbant ki, vacsora közben. Gábor letette az evőeszközt, és szokatlan komolysággal nézett a feleségére.
— Nóra, sokat rágódtam azon, amiről korábban szó volt — kezdte megfontolt hangon. — Arra jutottam, hogy hatalmas lehetőséget szalasztunk el.
Nóra már a hangsúlyból sejtette, merre halad a gondolatmenet, mégis visszakérdezett:
— Miféle lehetőséget?
— Ha túladnánk a lakáson, felvehetnénk egy kedvező hitelt, és vehetnénk egy nagyobb, korszerűbb otthont — felelte Gábor, és a szemében lelkes csillogás gyúlt. — Képzeld el: új építésű, háromszobás lakás, modern kialakítással, praktikus elrendezéssel. Teljesen más életszínvonal!
Nóra csendben hallgatta. Minden kimondott szó úgy hatott rá, mintha apró tűszúrás lenne. Gábor úgy beszélt a szülei ajándékáról, mintha csupán egy eladható eszköz volna, amelyből tőkét lehet kovácsolni.
— És ha én nem akarom eladni? — kérdezte végül halkan, de határozottan.
Gábor őszintén meglepődött.
— Miért ne akarnád? Jobb körülmények között élhetnénk.
— Azért, mert ezt a lakást a szüleimtől kaptam — felelte Nóra. — Nem fogom a szeretetüket és a gondoskodásukat pénzre váltani.
Gábor homloka ráncba szaladt.
— Túl érzelmesen közelíted meg. A jövőnket kellene nézni, nem a múltba kapaszkodni.
Ekkor Nórában végleg elszakadt valami. Hirtelen felállt az asztaltól, és olyan élesen nézett a férjére, hogy az önkéntelenül hátrébb lépett.
— Csak próbáld meg elvenni tőlem a lakásomat, és még aznap összepakolhatsz! — mondta jéghideg hangon.
Gábor arca elsápadt. Nem ehhez a Nórához volt szokva. A mindig békés, alkalmazkodó nő helyett most valaki állt előtte, akinek a tekintetében megkérdőjelezhetetlen elszántság égett.
— Nóra… mit művelsz? — hebegte. — Nem akartalak megbántani.
— Nem? — keserű nevetés tört fel belőle. — A szüleim emlékét tennéd áruba a saját terveidért, és még csodálkozol, hogy felháborodom?
Gábor keresett valami enyhítő mondatot, de Nóra már kilépett a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót.
Másnap Eszter állított be hozzájuk. Nem köszönt, nem mosolygott — az arcán nyílt harag ült.
— Beszélnünk kell — közölte ellentmondást nem tűrően.
— Hallgatlak — felelte Nóra higgadtan, és nem invitálta leülni.
— Önző vagy — vágta hozzá Eszter. — Csak a saját érdekeidet nézed. Gábor a férjed, mégsem vagy hajlandó engedni neki semmiben.
Nóra türelmesen végighallgatta a vádat, majd nyugodt hangon válaszolt:
— Ez a lakás nem a te ügyed, és nem is Máriáé. A tulajdonjog kizárólag az enyém.
— Kizárólag? — csattant fel Eszter. — Házas asszonyként nincs olyan, hogy „csak a tiéd”!
— De van — mondta Nóra határozottan. — És ez így is marad.
Amikor Eszter végre távozott, Nóra számára világossá vált: ha meghátrál, a lakás előbb-utóbb mások számításának esik áldozatul. Gábor családja nem fogja feladni. Ha meg akarja védeni azt, amit a szüleitől kapott, keménynek kell lennie, még akkor is, ha ez konfliktushoz vezet.
Elővette az iratokat, és alaposan átnézte őket. Minden dokumentum az ő nevén szerepelt, jogilag támadhatatlanul. Nem volt rajta teher, nem adott okot követelésre. Mégis, a folyamatos nyomás lassan fojtogatóvá vált.
Egy héttel később Gábor késő este ért haza Máriától, ahol újabb „családi megbeszélésen” vett részt. Az arcán elszánt keménység ült, mozdulatai feszült idegességről árulkodtak. A kabátját sem vetette le, úgy állt meg a nappali közepén.
— Nóra, most végleg pontot kell tennünk a lakás ügyére — jelentette ki.
Nóra nyugodtan felnézett rá.
— Ezen már nincs mit tisztázni — felelte csendesen, de rendíthetetlenül. — A lakás az enyém, és ez nem vita tárgya.