— Nem, dehogy marad így! — csattant fel Gábor, és a hangja betöltötte a szobát. — Egy család vagyunk, mindenünk közös. Nem határozhatsz egyedül kettőnkről.
— Tényleg? És te igen? — kérdezett vissza Nóra jeges nyugalommal.
— Én vagyok a férj, a család felelőse! — vágta rá indulatosan. — Azt mondom, eladjuk a lakást, mert ez szolgálja a jövőnket.
Nóra lassan felállt, tekintetét egy pillanatra sem vette le róla, majd szó nélkül a háló felé indult. Gábor utána ment, még mindig magyarázva.
— Gondold végig… fiatalok vagyunk, dolgozunk, vehetünk másikat. Mi értelme ennyire kapaszkodni ebbe?
A nő kinyitotta a szekrényt, előhúzott egy nagy bőröndöt, és módszeresen pakolni kezdett. A mozdulatai higgadtak voltak, szinte kimértek. Gábor értetlenül figyelte.
— Nóra… mit művelsz? — kérdezte zavartan.
— Összekészítem a holmidat — felelte anélkül, hogy ránézett volna.
— Az enyémet? De miért?
— Ha ennyire terhedre van az élet az én lakásomban, költözz vissza az anyádhoz — mondta szárazon.
Gábor odalépett, és megfogta a csuklóját.
— Ne csináld ezt! Nem kell ebből jelenetet rendezni. Üljünk le, beszéljük meg normálisan.
Nóra kirántotta a kezét, és szembefordult vele. A szemében olyan eltökéltség égett, hogy a férfi ösztönösen hátrébb lépett.
— Nincs miről tárgyalni, Gábor. Te már döntöttél. Anyád és Eszter sugallata fontosabb lett számodra, mint a feleséged szava.
— Ne keverd ide őket! — tiltakozott. — Én a közös jövőnket nézem!
— Nem — rázta meg a fejét Nóra. — Te azt nézed, hogyan tegyél eleget a családod elvárásainak az én rovásomra.
— Ők csak egy lehetőséget látnak. Te vagy az, aki makacsul ragaszkodik a saját igazához.
Nóra becsukta a bőröndöt, a cipzár hangja élesen hasított a csendbe. Az ajtó mellé állította, majd a férjére nézett.
— Tehát a lakásból remélt haszon, amit anyádék sulykolnak beléd, többet ér neked, mint a házasságod és a tisztelet. Rendben. Akkor mostantól nincs sem lakásod, sem családod.
Gábor dermedten állt. A szavak mintha nem is hozzá szóltak volna. Végül némán megfogta a bőröndöt, és kiment az ajtón. Nem nézett vissza. Nem védekezett. Egyetlen este alatt omlott össze minden.
A következő napok Nóra számára tompa ködben teltek. Mintha kívülről figyelné saját életét. Próbálta összeszedni a gondolatait, mérlegelni, merre tovább. Gábor kitartóan hívta, üzenetekkel bombázta, találkozót kért, magyarázkodott. Nóra egyikre sem reagált.
Nemcsak ő jelentkezett. Mária felháborodott hangú telefonokat intézett hozzá, és a család széthullásáért őt tette felelőssé. Eszter még tovább ment: jogi lépésekkel fenyegetőzött, mintha lenne bármi alapja. Csakhogy a tulajdoni lap és minden irat Nóránál volt, és a törvény egyértelműen mellette állt. Gábor rokonai legfeljebb hangoskodni tudtak.
Egy hét elteltével Nóra felkeresett egy ügyvédet, és beadta a válókeresetet. Nem akarta többé állandó készenlétben élni, védekezve a saját otthonáért. Elfáradt a folyamatos bizonygatásban.
Amikor a hivatalos ügyek lezárultak, a lakás valahogy megváltozott. Ugyanazok a falak, ugyanazok a bútorok — mégis tágasabbnak, világosabbnak érezte. Mintha egy láthatatlan súly gördült volna le róla.
Fájdalmas volt szembenézni a házasság végével, ezt nem tagadta. De a fájdalom mögött ott lapult valami más is: megkönnyebbülés. Rájött, hogy jobb egyedül élni, mint úgy, hogy közben tárgyként kezelik, amelyről mások döntenek. A szülei nem véletlenül ajándékozták neki ezt az otthont. Azt szerették volna, ha mindig van egy biztos pont az életében.
Azon az estén Nóra a nappali közepén ült, és hosszú idő után először őszintén elmosolyodott. Férjet veszített, de önmagát nem. És megőrizte azt is, ami jog szerint és érzelmileg is az övé volt. Odakint felgyúltak a város fényei, bent pedig csend és melegség uralkodott. Az otthon, amelyet szeretetből kapott, vele maradt. És többé senki nem kérdőjelezhette meg a jogát hozzá.