Az ablakon kiugró Tibor menekülése csúfos véget ért: odalent, a csalánosban már várták az ezredessel érkezett emberek, és mielőtt talpra állhatott volna, a földre teperték.
László őrnagy akkor roppant össze igazán, amikor a csuklóján összekattant a bilincs. Az addig magabiztos férfi hirtelen remegni kezdett, mintha láz gyötörné.
— Tévedés… én erről nem tudtam… mi csak… — hebegte, de szavai elvesztek a zsivajban. Senki nem figyelt rá, senki nem akarta már hallani a magyarázkodását.
Máriát két rendőr kísérte ki a zárkából. Amikor megpillantotta, hogy az épület másik szárnyából elővezetik az unokáját is — Márkot, sápadtan ugyan, de épségben — egyszerűen elernyedt a lába. Leült a hideg kőre, és zokogás tört fel belőle. Lilla odalépett hozzá, leguggolt mellé, és gyengéden átkarolta a sovány vállát.
— Vége van, nagymama — mondta halkan. — Senki nem teszi többé rá a kezét a házukra. És Márk is itt van magával.
Egy hét sem telt bele, a kerületi kapitányság gyakorlatilag megszűnt a régi formájában. A vizsgálat során kiderült, hogy az ott szolgáló „farkasok” éveken át zsarolták a környékbelieket. Volt, akit fenyegetésekkel kényszerítettek pénzre, másoknál tiltott tárgyakat „találtak”, amelyeket ők maguk csempésztek oda. László, abban bízva, hogy enyhébb ítéletet kap, sorra nevezte meg társait — a feletteseit éppúgy, mint azokat, akik az országúton segítették a mocskos ügyleteket.
Néhány héttel később Lilla már egészen más hangulatban ült egy barátnője esküvőjén. A teremben szólt a zene, a vendégek kórusban kiáltották, hogy „Csókot!”, az asztalokon házi sütemények és gőzölgő fogások sorakoztak. A forgatagból egyszer csak kivált egy ismerős alak: Márk lépett oda hozzá, kissé feszengve.
— Szeretném megköszönni — mondta, és egyik lábáról a másikra állt, miközben egy csokor mezei százszorszépet nyújtott át neki. — A nagymamám azt mondta, ha maga nincs, most nem itt ülnék. Azt üzeni, látogasson el hozzánk, sütött egy halom pitét, magára vár.
Lilla mosolyogva átvette a virágokat. A kamillára emlékeztető, enyhén kesernyés illat hirtelen visszarepítette arra a poros országútra, ahol minden elkezdődött. Arra gondolt, milyen különös, hogy az igazság néha mégis utat tör magának — még ha ehhez csupán annyi kell is, hogy valaki a megfelelő pillanatban, egy öreg motorral, éppen rossz helyen legyen.