Az őrnagy indulata tovább szította a feszültséget. Hirtelen előrelépett, és megragadta volna Lilla vállát, de a lány gyors mozdulattal kitért az érintése elől.
— Szálljon be az autóba — sziszegte László összeszorított fogakkal. — Ha nem megy magától, majd segítünk. Hivatali személy elleni engedetlenséget is rá lehet húzni, onnantól pedig már nem nagy lépés a büntetőeljárás. Teljesen elszemtelenedtek ezek a városi libák.
Alig húsz perc elteltével Lilla már a poros UAZ hátsó ülésén zötykölődött. Az őrnagy az út során végig a mellette ülő őrmestert szórakoztatta, dicsekedve azzal, milyen gyorsan rendre utasítja az efféle „nagyképű városi nőszemélyeket”. A kapitányság épületébe belépve csípős fertőtlenítőszag, dohos iratok és pirított hagyma illata keveredett a levegőben — nyilván valaki épp az ügyeleti szobában ebédelt.
— A négyesbe vele — vetette oda László az ügyeletesnek. — Hadd szokja a pince levegőjét. Holnap reggel kiderítjük, kinek képzeli magát, és honnan ez a nagy bátorság.
Lillát betuszkolták egy szűk cellába. A vastag vasajtó éles csikordulással csapódott be mögötte, kizárva a folyosó gyér fényét. A mennyezet közelében egy keskeny ablaknyílás húzódott, amelyet sűrű pókháló fedett; rajta át alig szivárgott be némi szürkés derengés. A sarokban, egy kemény padon, idős asszony ült. Kézfején kék erek hálózata rajzolódott ki, ujjai aprón remegtek, szeme vörös volt a hosszas sírástól.
— Téged miért hoztak be, lelkem? — kérdezte halkan, miközben megigazította kifakult kendőjét.
— Talán azért, mert nem hallgattam — felelte Lilla, és mellé telepedett. — És magát, Mária néni?
Az asszony meglepetten nézett rá.
— Honnan tudod a nevemet?
— Láttam a fogvatartottak listáján az ügyeletnél — mondta Lilla, és gyengéden megérintette a kezét. — Mesélje el, mi történt.
Az idős nő zokogva folytatta.
— Jaj, kislányom, nagy baj ez… Tegnap elvitték az unokámat, Márkot. Azt állítják, kifosztott egy gazdaraktárt. De az én Márkom még egy legyet sem bántana! Egész este velem volt, a kerítést javította. Reggel ezek megjelentek, megbilincselték, és elhurcolták. Az a nyomozó, Tibor, azt mondta: „Írja alá a ház ajándékozását az unokaöcsém javára, mama, és a fiú mehet haza. Ha nem, akkor az unokája hosszú időre eltűnik.” Könyörögtem, sírtam… erre bezártak ide. Azt mondták, addig nem engednek ki, amíg alá nem firkantom.
Lilla gyomra összeszorult a jeges dühtől. Egy dolog volt az országúti packázás, de egészen más az, amikor védtelen időseket zsarolnak egyenruhában.
— Ne írjon alá semmit — jelentette ki határozottan. — Nem marad ez így sokáig.
— Ugyan, aranyom… hogyan változna bármi? Itt ők az urak. Ki merne velünk szemben kiállni?
Körülbelül három óra telt el. A folyosóról hirtelen szokatlan zaj szűrődött be: emelt hangú szóváltás, ajtócsapódások, határozott léptek dobbanása. A levegő megfeszült, mintha odakint valami készülne, ami felkavarja az addig tunya csendet.