— Vagy arra vársz, hogy ő tegye meg az első lépést…?
— Arra várok, hogy ő maga döntsön — felelte Lilla higgadtan. — Ne maga határozzon helyette. És ne is én. Hanem ő.
A vonal túlsó végén hosszú csönd telepedett rájuk. Aztán Mónika váratlanul megszólalt:
— Erős vagy.
Nem volt benne él, sem elismerés, sem szemrehányás. Egyszerű ténymegállapítás volt csupán.
— Nem vagyok különleges — mondta Lilla csendesen. — Csak belefáradtam abba, hogy mindig a második helyen álljak.
Rövid búcsú követte. Semmi felesleges szó.
Lilla a zsebébe csúsztatta a telefonját, visszalépett az állványhoz, és újra a világos, enyhén erezett csempét vette kézbe. Már első pillantásra ezt akarta, csak eddig valamiért nem mert dönteni.
Márk vasárnap este jelentkezett.
— Átmehetek? — kérdezte.
— Gyere.
Fél órán belül ott volt. A nappaliban a fotelbe ült, Lilla a kanapén foglalt helyet. Kettejük között a dohányzóasztal állt — és öt közös év. Ez egyszerre tűnt súlyosnak és megfoghatatlanul kevésnek.
— Dühös voltam — kezdte Márk. — Amiatt, hogy nem szóltál.
— Tudom.
— Azóta sokat gondolkodtam. — A kezét nézte beszéd közben. — Anyám elmondta a maga verzióját. Hallgattam… és közben rájöttem valamire. Igaza van abban, hogy gyakran én döntöttem kettőnk helyett. Csak fel sem tűnt.
Lilla nem szakította félbe.
— Azt állítja, ravasz voltál, és mindent előre kiterveltél. — Felpillantott rá. — De én inkább azt látom, hogy megtetted, amit nekem kellett volna. Gondoskodtál rólunk. A saját módodon.
— A magam módján — bólintott Lilla.
— Megnézhetem a lakást?
Egy pillanatig habozott.
— Igen.
Hétfőn, munkába menet előtt mentek el. A lakás még üres volt, visszhangzott minden lépés. Márk szó nélkül járta végig a helyiségeket, végigsimított a falakon, kinézett az ablakokon. Lilla a konyhaajtóból figyelte, ahogy a keleti fekvésű ablaknál megáll. Onnan másként látszott a város, mint a régi otthonukból: több ég, több fény, más arányok.
— Jó hely — szólalt meg végül.
— Tudom.
— Te mindig tudod. — Megfordult, a hangjában nem volt szemrehányás, inkább csodálkozás. — Hogy bírod ezt? Hogy biztos vagy valamiben, mégis csendben maradsz?
— Megtanulja az ember — felelte egyszerűen.
Közelebb lépett hozzá.
— Lilla… szeretném másképp csinálni. Ha benne vagy.
Hosszan nézett rá. Nem tökéletességet keresett az arcán, nem hősiességet. Csak azt a készséget, hogy észrevegye őt. Ne az anyja árnyékában, ne mögötte — hanem mellette.
Látott valamit. Nem mindent, de eleget.
— Próbáljuk meg — mondta végül.
A felújításról Mónika egy héttel később értesült — Márk mondta el neki, kertelés nélkül. A nő szokatlanul sokáig hallgatott.
— Van legalább kamra? — kérdezte aztán.
— Van.
— Akkor rendben. Legalább valami praktikus megoldás.
Nem békekötés volt ez. Inkább fegyverszünet. De néha az is számít.
Lilla mit sem tudott erről a beszélgetésről. Az új lakásban ült az ablakpárkányon, termoszból kortyolta a kávét, és figyelte, ahogy a munkások pakolják le az anyagokat. Minden az ütemterv szerint haladt. Az ő elképzelése szerint.
Sok idő után először nem érezte szükségét annak, hogy ezt az érzést megossza bárkivel.
Elég volt megtartani. Tudni, hogy az övé.
Májusra elkészült minden.
Péntek este Lilla egyedül járta végig a lakást, átvette a munkát. Ellenőrizte a fugákat, kitárta az ablakokat, végigsimított a falakon. A halvány árnyalatú falak, a tölgyparketta — az a bizonyos, amelyet annyi ideig keresett. Pontosan olyan lett, amilyennek megálmodta. Sőt, talán még jobb is.
Márk a nappali közepén állt, lassan körbefordult.
— Hát… ezt nem semmi — mondta halkan. Nem bírálatként, inkább elismerően.
— Igyekeztem.
Az első bútorokat már azon a hétvégén kiválasztották. Meglepően kevés vita volt köztük. Kiderült, hogy Márknak határozott elképzelései vannak a kanapékról. Öt év után ez új információnak számított.
Egy hónappal később költöztek be. Nem csaptak nagy ünnepséget. Dobozok, rendszerezés, aztán este leültek az új kanapéra, és elindították azt a sorozatot, amit hónapok óta halogattak.
Átlagos este volt. Csak éppen más térben. Az ő terében.
Mónika két héttel később látogatta meg őket.
Lilla terített, ízlésesen, hivalkodás nélkül. Az anyós szakértői arccal járta körbe a lakást: benézett a kamrába, megkopogtatta a konyhapultot, hosszabban időzött az ablaknál.
— A csempét te választottad? — szólt ki a fürdőből.
— Igen.
— Nem rossz.
Az ebéd nyugodt mederben folyt. Mónika a környék híreit mesélte, Márk figyelt, Lilla teát töltött. Ismerős ritmus — új díszletek között.
Távozáskor az előszobában Mónika megállt. Lillára nézett, most először ítélkezés nélkül.
— Elérted, amit akartál — mondta halkan.
— Csak tisztában voltam vele, mire van szükségem — válaszolta Lilla.
Az idősebb nő szája sarkában halvány, meglepően meleg mosoly jelent meg.
— Ritka dolog ez — jegyezte meg, majd kilépett az ajtón.
Lilla becsukta mögötte. A hátát a faajtónak vetette, végignézett az előszobán: a fogason a kabátok, a tükör alatt a kis polc, a kulcsai a kampón.
Az ő kulcsai. Az ő otthona.
A nappaliból Márk hangja hallatszott, telefonon beszélt, nevetett. Élő, könnyű hang.
Lilla ellökte magát az ajtótól, és a konyhába indult vizet forralni.
Most kezdődött igazán minden.