— Pakolj össze — mondta Márk olyan hangon, mintha csak azt közölné, hogy leugrik a boltba kenyérért. — Anyu azt szeretné, ha hozzá költöznénk. Ennyi, eldőlt.
Lilla a konyhaszekrény előtt állt, és a tányérokat rendezgette. Nem fordult meg azonnal. Előbb átrakta az egyik kupacot, aztán a másikat, gondosan eligazította a széleket. Csak ezután nézett rá, lassan.
— Mi dőlt el?
— Ne csináld már — legyintett Márk. — Most beszéltem vele. Egyedül van, nagy a lakás, odaadja az egyik szobát. Nem kéne tovább albérletre költenünk.
Lilla végigmérte. Márk a konyhaajtóban állt, még rajta volt a kabát, látszott, hogy épp most ért haza. A haja kicsit kócos, a telefon még a kezében. Olyan arccal nézett, mint aki az imént zárt le egy fontos ügyet, és most arra vár, hogy végrehajtsák az utasítását.
Öt év házasság után sem tudta megszokni ezt a magabiztosságot. Valahányszor ilyen kérdések kerültek szóba, ugyanaz az érzés fogta el: mintha a véleményét már számításba vették volna — csak épp nélküle.
— Kivel egyeztettél erről? — kérdezte higgadtan.
— Anyuval. Mondom, most beszéltem vele.
— És velem?
Márk arca megrándult, alig láthatóan. Lilla jól ismerte ezt a fintort: amikor valaki úgy érzi, teljesen fölösleges kérdésekkel zaklatják.
— Lilla, mit kell ezen rágódni? Látod te is, mennyi elmegy a lakbérre…
— Nem megy el annyi — vágott közbe. — Kijövünk belőle.
— Épphogy. Anyu egy teljesen ésszerű megoldást kínál. Odaköltözünk, félreteszünk, aztán veszünk egy sajátot.
Az „aztán” szó évek óta velük élt. Mint egy makacs nátha: nem súlyos, de állandó.
Lilla az ablak felé fordult. Odakint a megszokott udvar: játszótér, pad, rajta egy újságot olvasó idős férfi. Ugyanolyan péntek este, mint a többi.
Márk nem szólt, csak várt.
— Átgondolom — mondta végül.
Erre láthatóan nem számított. Vagy beleegyezést várt, vagy vitát. Valamit, amivel lehet kezdeni valamit. Az, hogy „átgondolom”, kizökkentette.
— Mennyi ideig tart nálad egy ilyen gondolkodás?
— Amennyi szükséges.
Halkan felhorkant, ledobta a kabátját egy székre, és bement a nappaliba. Néhány perc múlva már szólt a tévé.
Lilla még állt az ablaknál pár percig. Aztán elővette a telefonját, megnyitotta az ingatlanos üzenetét, és újra elolvasta: „A kulcsok átvehetők, a hét végéig bármelyik nap megfelel.”
A lakásra véletlenül talált rá októberben, amikor a nővéréhez utazott a város másik felébe. Egy építkezés kerítésén meglátott egy hirdetést, lefotózta, majd hetekig győzködte magát, hogy butaság az egész. Végül mégis telefonált.
Először csak megnézni ment. Aztán még egyszer. Később már a feltételekről kérdezett.
Volt félretett pénze. Nem vagyon, de elegendő. A saját megtakarítása, még az első munkahelyéről, jóval az esküvő előtt, amikor egy szobát bérelt egy régi bérházban, és spórolásból minden másnap ugyanazt főzte. Márk tudott róla, nagyjából — ahogy arról is, hogy Lilla szeret éjszakánként olvasni. Részletek nélkül.
Decemberben aláírta a szerződést.
Februárban a tulajdonjog is a nevére került.
Az új lakás üresen állt. Friss építésű ház, csupasz falak, vakolatszag és valami furcsa, tiszta kezdet-illat. Lilla néha csak azért ment el oda, hogy az ablaknál álljon. A környék csendes volt, kertvárosias, nem túl forgalmas.
Nem beszélt róla senkinek. Sem Márknak, sem a nővérének, sem a barátnőinek. Még az édesanyjának sem.
Különös érzés volt birtokolni valamit, ami kizárólag az övé. Nem titokként őrizte — inkább menedékként. Egy hely, ahol nem mások hozzák meg helyette a döntéseket.
Szombat reggel Márk közölte, hogy ebédre az anyjához mennek.
Mónika félórányira lakott tőlük, egy kilencemeletes panelházban. A lakás berendezése masszív, régimódi: vitrinben kristálypoharak, a falon szőnyeg, a levegőben levendula és valami savanykás főtt étel illata. Nem volt rosszindulatú asszony. Inkább olyan, aki megingathatatlanul hiszi, hogy nála van az igazság — minden kérdésben.
— Lillácska, fogytál — jegyezte meg köszönés helyett. — Ez így nincs rendben. Márk, rendesen eteted te ezt a lányt?
— Anya… — szólt Márk fáradtan.
— Mit „anya”? Csak mondom, amit látok. — Már fordult is vissza a tűzhelyhez. — Gyertek, terítek.
Az asztalnál főként Mónika beszélt. Szó esett a szomszédokról, az árakról, arról, hogy a mai fiatalok nem tudnak takarékoskodni, és hogy ők annak idején Gáborral — a néhai férjével — hárman éltek egy egyszobás lakásban, mégsem panaszkodtak. Lilla csendben evett, időnként bólintott. Márk néha közbeszólt, de inkább hallgatott.
— Akkor megegyeztetek? — kérdezte Mónika, miközben teát töltött. — Mikor költöztök?
Lilla felemelte a tekintetét.
— Még beszélünk róla — felelte nyugodtan.
Az anyós arca megmerevedett, mintha valaki rosszul fogná a villát az asztalnál.
— Mit kell ezen megbeszélni? A szoba készen áll. Felújítottam, teljesen rendben van. Nektek is könnyebb lenne.
— Nekünk az lesz a legjobb, ha mi döntünk — mondta Lilla.
A levegő hirtelen megült az asztal fölött. Márk most először nézett rá igazán az ebéd során, mintha csak ekkor tudatosult volna benne, hogy a felesége nem puszta statiszta.
Mónika lassan letette a csészét.
— Hát persze — mondta kimérten. — Természetesen, ahogy te gondolod, Lillácska.
A hangjából minden kihallatszott, csak az egyetértés nem.
Amikor később beszálltak az autóba, a csend már előre ott ült közöttük.