— …hogy találkozgassatok Márkkal. Az sem zavar, ha időnként átjövünk. De az együttélés más kérdés. Abba nem megyek bele.
Mónika hosszasan figyelte őt. A tekintetében finom elmozdulás történt, mint amikor egy tapasztalt sakkozó hirtelen észrevesz egy váratlan lépést a táblán.
— Erika ijesztett rád? — kérdezte váratlanul. — Az albérlettel kapcsolatban?
— Nem.
— Biztos vagy benne?
— Teljesen. Mónika, a papírjaim rendben vannak.
Egy pillanatnyi csend ereszkedett közéjük. Mónika lassan megkeverte a kávéját, mintha időt akarna nyerni.
— Akkor ezt lezárhatjuk — mondta végül kimérten. — Elmondtad az álláspontodat, megértettem. De ne feledd: a végső döntést Márk hozza meg.
— Így van — bólintott Lilla. — Felnőtt férfi.
A csészék kiürültek, a beszélgetés elhalkult. Udvariasan búcsúztak el egymástól, kívülről nézve akár barátságosnak is tűnhetett a jelenet. Senki nem mondta volna meg, hogy az imént húzták meg a határvonalat.
Lilla kilépett az utcára, elsétált a sarokig, majd megállt. Elővette a telefonját, megnyitotta az üzeneteit: a lakberendező elküldte az első látványterveket. Világos konyha, falba simuló polcok, az előszobában hatalmas tükör.
Hosszasan nézegette a képeket ott, a járdán állva, miközben körülötte bevásárlószatyros emberek és babakocsit toló anyák haladtak el.
Végül csak ennyit írt vissza: „Tetszik. Mehetünk tovább.”
Elküldte az üzenetet, majd zsebre tette a telefont.
A metró felé indult — abba a városba, amelyet még nem ismert teljesen, de ahol már volt egy ajtó, ami hozzá tartozott. Saját ajtó. Saját zárral, amely pontosan illeszkedett a helyére.
Eközben Mónika ugyanannál az asztalnál maradt, és az üres csészét nézte maga előtt. Erika még reggel hívta fel, és megosztott vele valamit. Nem az albérletről volt szó. Hanem egy adásvételi szerződésről, amelyet három hónappal korábban jegyeztek be egy bizonyos Lilla nevére.
Mónika még nem tudta, mire használja ezt az információt.
De abban biztos volt, hogy nem felejti el.
Három napig érlelte magában a dolgot.
Lilla mit sem sejtett ebből. Elfoglalta a munka, a találkozók a tervezővel, a dilemmázás két tölgyfa árnyalat között, amelyek a telefon kijelzőjén egyformának tűntek, a valóságban viszont teljesen más hangulatot adtak. Az élete ment tovább a maga megszokott medrében.
Márk esténként focimeccseket nézett, néha megkérdezte, mi lesz a vacsora, máskor arról érdeklődött, milyen napja volt. Egymás mellett éltek, nyugodtan, szinte békésen, mint két ember, akik hallgatólagosan megállapodtak abban, hogy egy fontos témát majd csak „megfelelő alkalommal” vesznek elő. Az alkalom azonban nem akart eljönni. És talán egyikük sem siettetette.
Csütörtök este Márk a szokottnál korábban ért haza.
Lilla hallotta, hogy sokáig álldogál az előszobában. Aztán belépett a konyhába, és kabátostul leült az asztalhoz — ami tőle szokatlan volt.
— Anya beszélt veled? — kérdezte.
Lilla paprikát szeletelt. Nem nézett fel.
— Mire gondolsz?
— A lakásra.
A kés halkan koppant a vágódeszkán.
— Márk, mondd el, mi történik.
A férfi a tenyerébe temette az arcát, majd végighúzta rajta a kezét. Fáradt mozdulat volt.
— Anya ma felhívott. Azt mondta, Erika talált egy bejegyzést az ingatlan-nyilvántartásban. A te neveden. Egy lakás. Három hónapja.
A konyhában sűrű csend lett. A szomszédból tompán átszűrődött a televízió hangja.
— És? — kérdezte Lilla.
Márk ránézett, zavartan, szinte fiús bizonytalansággal.
— Igaz ez?
— Igen.
Hosszú másodpercek teltek el.
— Vettél egy lakást… és nem szóltál.
— Így történt.
— Miért?
Lilla letette a kést, odahúzott egy széket, és leült vele szemben. Nem volt harag a tekintetében, sem kihívás.
— Mert ha elmondom, többé nem csak az én döntésem lett volna. Előbb közös ügy lesz belőle, aztán a tiéd és az anyukádé. Láttam már, hogyan működik ez.
Márk szólni akart, de végül csak ennyit mondott halkan:
— Nem bízol bennem.
— Magamban bízom — felelte Lilla nyugodtan. — Ez nem ugyanaz.
Márk még aznap este elment az anyjához.
Nem volt jelenet, nem csaptak ajtót. Összepakolt néhány dolgot, annyit mondott: „Gondolkodnom kell”, és elment. Lilla az előszobában állt, és figyelte, ahogy bezárul mögötte az ajtó. Nem fájt igazán, de megkönnyebbülést sem érzett. Inkább olyasmit, mint amikor egy régóta készülődő vihar végre kitör.
Visszament a konyhába, megette a kihűlt vacsorát, elmosogatott, majd lefeküdt.
Reggel ébresztő nélkül ébredt. Egy ideig a plafont nézte, aztán kávét főzött, és kinyitotta a laptopját: a tervező elküldte a végleges alaprajzot megjegyzésekkel.
Az élet nem állt meg. Furcsa módon ez egyszerre volt idegen és megnyugtató.
Két nappal később Mónika hívta fel.
Lilla épp egy barkácsáruházban válogatott csempéket a fürdőszobához. Két mintát tartott a kezében, és azon töprengett, melyikre nem un rá öt év múlva.
Meglátta a nevet a kijelzőn, és fogadta a hívást.
— Lillácska — szólalt meg Mónika. A hangja most más volt, nem a tárgyalótermi hűvösség csengett benne, inkább egy elfáradt nőé. — Márk nálam van.
— Tudom.
— Nagyon megviselte ez az egész.
— Elhiszem.
Rövid hallgatás következett.
— Nem akarod, hogy hazamenjen?
Lilla a világos, finoman erezett csempére pillantott.
— Mónika, ha Márk beszélni szeretne, tudja a számomat. Nem kapcsolom ki a telefonomat.