Az autóban hazafelé egyikük sem szólt. Márk lassan kigurult a kapun, Lilla pedig az ablakon túl elsuhanó utcát figyelte. Kirakatok, buszmegállók, szatyrokat cipelő emberek — minden ugyanolyan volt, mint bármelyik másik napon.
Végül Márk törte meg a csendet.
— Muszáj volt így fogalmaznod?
— Mire gondolsz?
— Erre az egészre. Hogy majd mi eldöntjük. Anya próbál segíteni, te meg…
— Őszinte voltam.
— Megbántottad.
Lilla nem felelt azonnal. A város egy ismerős kereszteződése villant fel előttük, aztán eltűnt mögöttük.
— Márk — szólalt meg halkan — tényleg nem hoztunk még döntést. Vagy te már meghoztad helyettem is, és csak arra vársz, hogy bólintsak?
A férfi a kormányra szegezte a tekintetét. Nem válaszolt.
Az út bal oldalán feltűnt az a hosszú utca, amelyről húsz perc alatt elérhető volt Lilla új lakása. A kulcs ott lapult a táskájában, egy apró oldalzsebben, egyszerű papírborítékba csúsztatva.
Nem nyúlt érte.
Egyelőre nem.
De belül valami mégis kattanásszerűen a helyére csúszott. Mint amikor egy zár végre pontosan illeszkedik.
Mónika nem az a fajta, aki némán sértődik meg — erre Lilla már az első házassági évben rájött. Akkor történt, amikor nem tudott elmenni az anyósa születésnapjára. Magas láza volt, orvosi papírja is akadt róla. Mónika nem tett szemrehányást. Csupán három héten át kizárólag Márkot hívta fel, rajta keresztül küldött üzeneteket, és minden alkalommal enyhén megnyomva a szavakat érdeklődött: „És Lillácska hogy van, még mindig beteg?” Mintha a láz személyes támadás lett volna.
Az ebéd óta négy nap telt el. Lilla majdnem el is engedte a történteket. Dolgozott, este olvasott, reggel kávét főzött — élte a mindennapjait. Aztán szerdán Márk olyan arccal lépett be az ajtón, hogy azonnal tudta: valami készül.
— Hívott anya — mondta, miközben lerúgta a cipőjét.
— Sejtettem.
A konyhába mentek. Lilla elé tette a bögrét, majd leült vele szemben.
— Beszélt Erikával — kezdte Márk. — Tudod, azzal a barátnőjével, aki a lakásügyi bizottságnál dolgozik.
— És?
— Azt mondta, a bérleti szerződésünk megtámadható. Állítólag lehetnek gondok a bejelentéssel. Ha valaki panaszt tenne…
Lilla arca mozdulatlan maradt, csak az ujjai szorultak rá erősebben a csészére.
— Jól értem — kérdezte nyugodtan —, hogy édesanyád megkérte a lakásügyi bizottságban dolgozó barátnőjét, nézzen utána a szerződésünknek?
— Ő úgy fogalmazott, csak érdeklődött.
— Értem.
Felállt, az ablakhoz lépett. Kint már sötétedett, az udvaron lámpák gyúltak, valaki épp egy vörös bundájú kutyát sétáltatott.
— Nem rosszindulatból tette — próbálkozott Márk.
— Most nem szeretnék erről beszélni — vágott közbe Lilla halkan.
A férfi néhány másodpercig nézte, aztán bólintott, és átment a nappaliba.
Másnap Lilla kivett egy szabadnapot.
Fél tizenegykor ért az új építésű házhoz. Lifttel ment fel, a borítékból előhúzott kulccsal nyitotta az ajtót. Odabent csend fogadta, és a friss beton jellegzetes illata. A keleti fekvésű ablakokon át délelőtti napfény csíkjai húzódtak végig a padlón.
Végigjárta a helyiségeket. Két szoba — nem nagyok, de arányosak. Külön konyha, külön fürdő és mellékhelyiség. Semmi hivalkodó, semmi felesleges. Üres tér, amely még csak arra vár, hogy történetek költözzenek bele.
Leült az egyik ablakpárkányra, és felhívta Nórát.
— Szükségem lenne egy megbízható, de megfizethető lakberendezőre. Tudsz valakit?
— Felújításba kezdesz? — kérdezett vissza a nővére.
— Igen.
— Hol?
— Majd elmesélem. Van kontaktod?
Nóra felnevetett — nem meglepetten, inkább úgy, mint aki sejtette, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.
— Küldöm a számot. Lilla… minden rendben?
— Jobban, mint hinnéd.
Pénteken kora délután Mónika maga telefonált. Lilla egy iroda melletti kávézóban ült, salátát ebédelt, és a tervező által átküldött költségvetést böngészte. Amikor meglátta a nevet a kijelzőn, egy pillanatra elgondolkodott, majd fogadta a hívást.
— Lillácska, szervusz — kezdte Mónika azzal a gondosan kimért hanggal, amely mögött előre felépített mondatok sorakoztak. — Ráérsz?
— Nem igazán, de hallgatlak.
— Arra gondoltam, találkozhatnánk. Beszélhetnénk nyugodtan, négyszemközt. A férfiak nélkül.
Ez váratlan volt. Lilla félretolta a papírokat.
— Rendben.
Szombatra beszélték meg, egy metró melletti kávézóba, amelyet Mónika javasolt. Lilla ebből rögtön tudta: az anyósa ismeri a terepet, itt otthonosan mozog.
Amikor megérkezett, Mónika már az asztalnál ült. Egyenes háttal, gondosan beszárított frizurával, nyakában visszafogott gyöngysorral — mindig így öltözött, ha „komoly” megbeszélésre készült. Mint aki tárgyalni indul.
— Ülj le. Rendeltem kávét, remélem, nem bánod.
— Nem.
A pincérnő két cappuccinót tett le eléjük. Mónika kivárta, amíg távolabb megy.
— Beszéljünk nyíltan — kezdte. — Te értelmes nő vagy, én is az vagyok. Felesleges kerülőutakat tennünk.
— Egyetértek.
— Márk a fiam. Azt szeretném, ha boldog lenne.
— Én is ezt szeretném — felelte Lilla egyenletes hangon.
— Akkor mondd meg, miért ellenzed az összeköltözést? Őszintén.
Lilla lassan megemelte a csészét, kortyolt. A kávé valóban jó volt — ezt szinte automatikusan nyugtázta magában.
— Mónika, én nem az ellen vagyok, hogy… — kezdte nyugodtan.