András türelmetlen mozdulattal intett.
– Ilona néni, ugye marad egy kicsit anyával? – kérdezte, mintha már el is döntött volna mindent.
– Természetesen – felelte Ilona diadalmas mosollyal. – Nórával itt leszünk. Majd mi gondoskodunk róla rendesen.
– Remek. – András az ajtó felé indult. – Te pedig, Eszter, pakolj össze. Menj el pár napra az édesanyádhoz. Rád fér a pihenés.
Eszter mozdulatlanná dermedt. Nem pihenés volt ez. Szépen becsomagolt száműzetés. Kedvességnek álcázva, de attól még ugyanaz.
– Elküldesz? – kérdezte halkan.
– Lehetőséget adok, hogy lenyugodj – felelte a férfi anélkül, hogy ránézett volna. – Vagy maradsz, és folytatod ezt a cirkuszt?
Nóra kuncogása élesen csengett a háta mögött. Ilona már el is helyezkedett Mária ágya mellett, mint valami uralkodónő a trónján. Az idős asszony lehunyt szemmel feküdt, de Eszter tisztán látta a szája sarkában megbúvó elégedett kis görbületet.
Abban a pillanatban valami átbillent benne.
Nem összetört – épp ellenkezőleg. Mintha végre a helyére kattant volna minden.
– Tudod mit, András – szólalt meg nyugodtan, mégis metszően tisztán. – Elmegyek. De nem néhány napra.
A férfi megtorpant, és most már felé fordult.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy végleg. – A szavak maguktól jöttek, mintha nem is ő beszélne. – Huszonhárom évet töltöttem melletted. Eltűrtem, hogy az anyád az első naptól gyűlöljön. Eltűrtem, hogy hazajössz, és egyetlen köszönöm sem hagyja el a szádat. Hogy láthatatlan vagyok a saját otthonomban. Mint egy tárgy. Hasznos, és nem kerül semmibe.
– Megháborodtál? – lépett közelebb András. – Teljesen elment az eszed?
– Nem. Most először látok tisztán – rázta meg a fejét Eszter. – Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a hibás. Hogy észre sem vesztek. Ha ennyire gondoskodó család vagytok, ápoljátok ti Máriát. Mutassátok meg, hogyan kell.
– Eszter, térj észhez! – pattant fel Ilona. – Feleség vagy! Kötelességeid vannak!
– Neki is voltak – bökött András felé. – Szeretni. Megbecsülni. Védelmezni. Ezek hová tűntek?
András arca vörösbe borult, kezei ökölbe szorultak.
– Még vissza fogsz könyörögni – sziszegte. – Nincs semmid. Hová mennél?
– Először anyához. Aztán munkát keresek. Kiveszek egy szobát. – Eszter már a háló felé tartott. – Majd kialakul.
A szekrényből előhúzott egy régi utazótáskát. Nem sokat gondolkodott: iratok, néhány pulóver, fehérnemű. Csak a legszükségesebb. A keze nem remegett. A szíve egyenletesen vert. Furcsa, szokatlan nyugalom áradt szét benne, mintha egy hosszan tartó láz csillapodott volna végre.
András az ajtófélfának támaszkodva figyelte. Hallgatott. A tekintetében bizonytalanság villant – erre a fordulatra nyilván nem számított.
– Komolyan mondod? – kérdezte már halkabban.
Eszter becipzározta a táskát, és hosszan ránézett. Kereste benne azt a fiatal fiút, akivel egykor a piacon találkozott, aki azt ígérte, mindig mellette áll majd. Nem találta. Csak egy idegen férfit látott: fáradtat, keserűt, kiégett szeműt.
– Teljesen komolyan – felelte.
Elhaladt mellette. Ilona elégedett arca, Nóra gúnyos mosolya mellett. Megállt Mária ágya mellett. Az idős asszony ekkor kinyitotta a szemét.
– Viszontlátásra – mondta Eszter csendesen. – Jobbulást kívánok.
Az öregasszony tekintetében átfutott valami – talán riadalom. Mintha csak most fogta volna fel, mit indított el.
Eszter kilépett a lakásból. A lépcsőházban metsző hideg fogadta; a huzat akadálytalanul söpört végig az emeleteken. Felvette a kabátját, vállára emelte a táskát, és elindult lefelé.
Odakint még mindig tél volt. A hó ropogott a talpa alatt, a fagy csípte az arcát. Mégis melegség járta át belülről. Valami könnyű, szinte lebegő érzés – talán a szabadság.
Ahogy átvágott a fehér udvaron, minden lépéssel távolabb került attól a lakástól, attól az élettől. A múlt mögötte maradt.
Előtte az ismeretlen várta. Ijesztő, mégis valahogy igaz.
Eszter elmosolyodott. Hosszú hónapok óta először.
És ment tovább a téli fényben, egy új élet felé.