A teste nehézzé vált, mintha ólommal öntötték volna ki belülről – hideg, súlyos fáradtság húzta lefelé. A falnak dőlt, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy egy pillanatra megszűnjön körülötte a világ.
Meddig lehet ezt még bírni? Meddig kell még tűrnie, hajlongania, némán nyelnie?
Eszébe villant az a régi őszi nap, amikor először találkozott Andrással. A piacon tocsogott a sár, a levegőben káposzta és nedves föld szaga keveredett. Ő két nehéz szatyrot cipelt, amikor a férfi odalépett hozzá, és szó nélkül átvette az egyiket. A buszmegállóig kísérte, közben olyan szélesen mosolygott, mint egy kamaszfiú. A tekintete élénken csillogott, tele volt lelkesedéssel és valami tiszta, őszinte melegséggel.
„Nem hagyom, hogy bárki megbántson” – mondta akkor, és búcsúzáskor gyengéden homlokon csókolta.
Hová tűnt az a férfi? Mi lett abból az ígéretből?
Ilona szobája felől tompa hangok szűrődtek ki. András beszélt, az anyja halkan, panaszosan válaszolt. A szavakat nem lehetett kivenni, de a hangsúly egyértelmű volt: Ilona ismét panaszkodott. Mindig panaszkodott.
Eszter visszament a nappaliba, lekapcsolta a televíziót, majd leült a kanapéra. Sokáig nézte a kezét. A bőre kiszáradt, az erek kidomborodtak rajta, az ujjai vörösek voltak a mosástól és a folyamatos takarítástól. A gyűrűsujján ott csillogott – inkább csak halványan derengett – a vékony karikagyűrű, amelyet az évek már megkoptattak.
Mégis meddig?
Az ajtó nyikorogva kinyílt. András lépett ki Ilona szobájából. Az arca kifejezéstelen volt, mintha gondosan lezárta volna minden érzelmét.
– Tényleg csurom vizes volt – mondta tárgyilagosan. – Átöltöztettem.
Eszter csak bólintott. Nem maradt benne elég erő egy újabb vitához.
– Figyelj… – András megköszörülte a torkát. – Talán ideje lenne változtatni valamin. Lehet, hogy fel kellene fogadni egy ápolónőt. Megnézem, miből tudnánk kifizetni…
Eszter felnézett rá. A férfi hangjában nem volt bocsánatkérés, sem együttérzés. Csupán a problémamegoldás száraz szándéka csengett ki belőle – minél gyorsabban, minél egyszerűbben letudni az egészet, hogy többé ne kelljen foglalkozni vele.
– Gondold át – felelte röviden.
András még állt egy darabig, mintha várna valamit – talán hálát, talán megerősítést. Amikor nem kapott semmit, vállat vont.
– Lemegyek a garázsba. Későn jövök.
Az ajtó csapódása visszhangot vert a lakásban. Eszter egyedül maradt.
Odakint a tél csendben dolgozott. A hó finom, fehér mintákat rajzolt az ablakokra, a város pedig lassan álomba merült a vastagodó takaró alatt. Ebben a puha, fehér némaságban Eszterben hirtelen kristálytisztán megszületett a gondolat: valaminek meg kell változnia. Ez így nem mehet tovább.
Csak azt nem tudta még, minek és hogyan.
Másnap reggel éles csengőszó riasztotta fel. A hang makacsul ismétlődött, mintha az, aki nyomja, eszébe sem akarná venni, hogy korán van. Az órára pillantott: hét óra. András már elment dolgozni, ahogy mindig – anélkül, hogy elköszönt volna.
Magára kapta a köntösét, és az ajtóhoz sietett. A kitekintőn át rögtön felismerte az alakot: Mária, Ilona húga állt odakint. Széles csípőjű, festett vörös hajú asszony, arcán az örök elégedetlenség árnyékával.
– Már jövök – morogta Eszter, miközben elfordította a zárat.
Mária úgy rontott be a lakásba, mintha vihar söpört volna végig a folyosón. Köszönni sem köszönt. Nyomában betolakodott a lánya, Nóra is – harminc körüli nő, de kemény arcvonásai és metsző tekintete idősebbnek mutatták.
– Hol van Ilona? – szegezte Eszternek Mária, miközben már a kabátját is ledobta az előszobaszekrényre.
– Még alszik. Éjszaka rosszul volt, adtam neki altatót…
– Altatót? – csattant fel Mária, és a kezét tördelte. – Teljesen elment az eszed? Nem adhatsz neki csak úgy ilyeneket! Nem vagy orvos!
Eszter nagyot nyelt. Belül már érezte, hogy forrni kezd benne az indulat – az a jól ismert, elfojtott düh, amit hónapok óta igyekezett mélyre temetni.
– Az orvos írta fel. Megvan a recept…
– Mutasd!
Nóra gúnyosan felnevetett, majd engedély nélkül bevonult a konyhába. Szinte azonnal nyitogatni kezdte a szekrényajtókat.
– Micsoda rendetlenség – jegyezte meg fennhangon. – A mosatlan itt áll halomban.
– Este maradt így – próbálta magyarázni Eszter, noha pontosan tudta, nem tartozik magyarázattal. – Kettő után feküdtem le…
– Persze, persze – legyintett Mária. – Közben Ilona ott fekszik betegen, átnedvesedve! András tegnap felhívott, mindent elmondott. Azt mondta, tévézel, miközben az anyja szenved!
– Ez nem igaz…
– Ne vitatkozz! – Mária közelebb lépett, parfümjének émelyítő szaga szinte megfojtotta Esztert. – Kezdettől fogva látom, hogyan bánsz vele. Teher neked a nővérem!
– Három hónapja ápolom éjjel-nappal!
– Nem elég jól – szólt közbe Nóra a konyhából, teli szájjal. Eszter döbbenten látta, hogy a tegnapi süteményeket eszi, kérdezés nélkül. – Ilona tele van felfekvéssel. Tegnap is láttuk.
– Miféle felfekvéssel? – Eszterben megállt a levegő. – Nincs rajta ilyen! Naponta kezelem, forgatom…
– Hazudsz – vágta rá Mária, és már indult is a szoba felé. – Majd én megnézem.
Eszter utána sietett. Ilona az ágyban feküdt, arca sápadt volt, szeme csukva. Nehezen lélegzett, minden egyes levegővétel sípolva tört fel a mellkasából. Mária minden finomkodás nélkül félrehajtotta a takarót, és felrántotta az idős asszony hálóingét.