– Miért állsz ott, mint egy kőszobor? Egyáltalán figyelsz rám?!
Eszter összerezzent. András hangja úgy csattant a levegőben, mintha valaki hirtelen bevágta volna az ajtót egy csendes szobában. Lassan elszakította tekintetét a tévé képernyőjétől, ahol épp egy sorozathős siratta összetört szerelmét, és a férjére nézett. András arca vöröslött az indulattól, haja kócos volt, a homloka fölött pedig ott mélyült az a jól ismert ránc, amely az utóbbi években szinte állandóvá vált.
– Azonnal menj, és tedd rendbe anyámat! Gondozásra szorul, te meg csak bámulod azt az ostoba műsort! – morogta, miközben lerántotta a fogasról a kopott kabátját.
Odakint kavargott a tél. A hó sűrű, nehéz pelyhekben hullott, makacsul tapadt az ablaküvegre. Január volt, a sötétség korán leszállt, és a szomszéd házak ablakaiból kiszűrődő fény mély sárgán, már-már narancsosan derengett – mintha máshol melegség és béke honolna, kandalló pattogna, sütemény illata lengené be a szobákat.
Eszter komótosan felállt a kanapéról. A lába elzsibbadt; legalább háromnegyed órája ült mozdulatlanul. A lakásban sült hagyma szaga terjengett, keveredve valami nehezen meghatározható, kórházi emléket idéző illattal. Nem, nem kórház – az öregség szaga volt. Ilonából áradt az elmúlt hónapokban.
– Most jöttem ki tőle – felelte halkan. – Tiszta ágyneműt kapott, beadtam a gyógyszereit…
– Persze, „beadtad” – gúnyolódott András. – Akkor miért hívott fel az előbb, hogy senki rá se néz? Hogy csurom vizesen fekszik?
– András…
– Ne a nevemen szólíts! Az anyám haldoklik, te meg közömbös vagy! Csak a sorozataid érdekelnek!
Eszter ökölbe szorította a kezét. Belül forróság gyűlt benne, kellemetlen, égető érzés, mintha lassan felforrna a mellkasában valami. Szíve szerint rákiáltott volna, hogy három hónapja alig alszik, hogy éjszakánként többször kel Ilonához, hogy naponta mossa az ágyneműt, és már arra sem emlékszik, mikor lépett ki utoljára úgy a lakásból, hogy ne boltba vagy gyógyszertárba siessen. Hogy a saját élete szinte felszívódott, és a napjai egyformán, egymás másolataként peregnek.
De nem mondott semmit.
András már húzta is a csizmáját. Valószínűleg megint a garázsba készül – oda menekült, ha dühös volt. Csavarok, kulcsok, az örökké szerelésre váró autó, amely mégsem indult soha. Az volt az ő kis világa: olaj- és dohányszagú szabadság.
– Menj csak – vetette oda Eszter fáradtan. – Foglalkozz vele te.
A férfi megtorpant. Az arcán most nem harag tükröződött, inkább értetlenség.
– Tessék?
– Jól hallottad. Ha szerinted mindent rosszul csinálok, csináld te. Elegem van.
Az „elegem van” túl egyszerűen hangzott ahhoz képest, ami benne kavargott. A fáradtság nem pusztán kimerültség volt; inkább olyan érzés, mintha valaki napról napra kiszívná belőle az erőt, és mostanra csak üres burok maradt volna.
András arca elsötétült.
– Nagyon elszaladt veled a ló – mondta halkan, de fenyegetően. – Azt hiszed, parancsolgathatsz nekem? Az én házamban?
– A te házadban? – lépett közelebb Eszter. – Huszonhárom éve élek itt. Huszonhárom! Ilona sosem fogadott el, ezt te is tudod. Mindig azt hajtogatta, hogy nem vagyok hozzád méltó, hogy találhattál volna jobbat.
– Beteg és idős…
– Harmincévesen is ilyen volt. Negyvenévesen is. Csak te nem vetted észre, mert a fia vagy.
András közelebb lépett, szinte fölé tornyosult. Eszter megérezte az olcsó kölnijének csípős illatát – ugyanazt, amit két évtizeddel korábban is használt, amikor még friss házasok voltak.
– Anyámról így nem beszélhetsz.
– Különben mi lesz? – csendült meg a hangjában a keserű dac. – Megütsz? Kidobsz?
Néma csend telepedett rájuk. Kint a szél süvített, hóörvényeket kergetett a házak között. A lépcsőház ajtaja hangosan csapódott, valaki nevetett odalent, majd a hang gyorsan elhalt a téli estében.
– Nem ismerlek rád – szólalt meg végül András tompán. – Mi történt veled?
Eszter szárazon felnevetett.
– Inkább te nézz magadra. Mikor kérdezted meg utoljára, hogy vagyok? Hogy mit érzek? Az elmúlt hónapokban egyszer is? Hazajössz, megeszed a vacsorát, elvárod, hogy minden ragyogjon, aztán eltűnsz a garázsba. Vagy leülsz a tévé elé, míg én az anyáddal bajlódom.
– Dolgozom! Én keresem a pénzt!
– És szerinted én üdülök itt? Nyaralás ez nekem?
András állkapcsa megfeszült. A keze rándult egyet, mintha ösztönösen mozdulna valamire, de visszafogta magát. Szó nélkül megfordult, és elindult a folyosón Ilona szobája felé.
Eszter a bejáratnál maradt. A keze remegett, a teste ólomsúlyúnak tűnt, mintha minden ereje egyszerre hagyta volna cserben, és a mellkasában lassan, nehezen gomolygott tovább az elfojtott indulat.