– Tessék! Látod?! – bökött Mária élesen az anyja hátára.
Eszter közelebb hajolt. Valóban látszott egy apró, halvány piros folt, alig nagyobb egy forintosnál. De szó sem volt felfekvésről – egyszerű bőrirritáció, ami a sok fekvéstől alakult ki. Nap mint nap bekente, óvatosan ápolta…
– Ez nem felfekvés – mondta halkan. – Csak egy kis bőrpír, semmi több…
– Elég legyen! – csattant fel Mária. – Azt hiszed, nem tudom, hogyan kezdődik? Húsz évig dolgoztam nővérként! A saját húgomat is te tetted tönkre! Szándékosan!
– Megőrültél? – Eszter hátrált egy lépést, a keze remegett. – Mindent megteszek érte! Tényleg mindent!
– Hívjuk fel Andrást – szólt közbe Nóra, aki időközben visszatért a konyhából, még rágcsált valamit. – Tudnia kell, mit művel a felesége.
– Már tárcsázom is! – Mária előkapta a telefonját.
Eszter a szoba közepén állt, és úgy érezte, mintha belül valaki szoros csomót húzna a mellkasában. Igazságtalan volt. Kegyetlen. Minden erejét felélte az elmúlt hónapokban, saját magát teljesen háttérbe szorította – és most ez a jutalma: vádaskodás és megaláztatás.
Ilona lassan felnyitotta a szemét. A tekintete zavaros, gyulladt volt.
– Mária? – suttogta alig hallhatóan. – Itt vagy?
– Itt vagyok, drágám, persze hogy itt – Mária az ágy szélére ült, hangja egy pillanat alatt mézessé vált. – Ne aggódj. Mindent látunk. Mindent.
Az idős asszony Eszter felé fordította a fejét. A pillantásában volt valami különös… mintha káröröm villant volna benne. Egy apró, elégedett szikra.
– Ő… nem bánik jól velem… – hörögte Ilona. – Elfelejti… a gyógyszereket…
– Ez nem igaz! – tört ki Eszterből. – Mindig pontosan beadom! Soha nem kések!
– Ne kiabálj egy beteggel! – ugrott talpra Mária. – Még rá is ordítasz? András! Hallod, mit művel?
A telefonba beszélt. Eszter csak férje tompa hangját hallotta a vonal túlsó végéről, de a szavakat nem értette.
– Azonnal gyere haza! – folytatta Mária. – Anyád borzalmas állapotban van! És ez a nő teljesen elvesztette a lelkiismeretét!
A hívás néhány percig tartott. Ezalatt Nóra az ajtófélfának támaszkodva figyelte Esztert, ajkán alig leplezett mosollyal. A tekintetében nyílt elégedettség csillogott – más szenved, ő pedig kívülről nézi, és ez láthatóan jólesett neki.
– András mindjárt itt lesz – jelentette ki Mária, miközben eltette a telefont. – Le fogunk ülni, és komolyan megbeszéljük ezt. Mert ez így nem mehet tovább!
– Mégis mit képzeltek magatokról?! – Eszter hangja megremegett, valami belül végleg megrepedt. – Ez az én otthonom! Az én családom! Milyen jogon…
– Jogon? – Mária szinte felfújta magát a felháborodástól. – Jogom van megvédeni a húgomat! Te meg ki vagy? Csak a feleség. Jöttél könnyen, mehetsz is ugyanígy.
– Anyának igaza van – bólogatott Nóra, ujjait megnyalva. – Nem is értem, milyen alapon dirigálsz itt. A lakás Andrásé. És az édesanyja is az ő felelőssége.
Eszter lassan leült egy székre. Nem maradt ereje vitatkozni. És minek is? Ők már ítélkeztek. Már kialakították a maguk igazságát, amin semmi sem változtat.
Odakint tombolt a tél. A hó szakadatlanul hullott, belepte az udvart, az autókat, a padokat. A világ odakint vakítóan fehér lett, tisztának tűnt… de ebben a lakásban más szín uralkodott. Szürke. Nyomasztó.
Csapódott a bejárati ajtó – András megérkezett. Eszter felemelte a fejét, és találkozott a férfi tekintetével. Nem volt benne kérdés. Már döntött.
András lerúgta a cipőjét, levette a kabátját, de rá sem nézett a feleségére. Egyenesen az ágyhoz ment, lehajolt Ilonához.
– Hogy érzed magad, anya?
– Rosszul, fiam – nyögte Ilona. – Nagyon rosszul… Nem ad enni… vizet sem hoz…
– Tessék?! – Eszter felpattant. – Ez képtelenség! Tegnap is főztem neki levest!
– Miféle levest? – horkant fel Mária. – Biztos valami leveskockából összedobott lötty. Tele vegyszerrel. Ilyet beteg embernek?
– András, te is tudod… – próbált közelebb lépni Eszter, de férje pillantása megállította. Hideg volt. Idegen.
– Tudom – mondta lassan András. – Tudom, hogy mostanában megváltoztál. Türelmetlen vagy. Feleselsz. Tegnap is kiabáltál velem.
– Nem kiabáltam! Csak kimondtam, amit gondolok!
– Mit? – fordult felé teljesen. – Hogy terhedre van az anyám? Hogy eleged van? Szerinted én nem fáradok el? Minden nap dolgozom, pénzt keresek!
– És én mit csinálok?! – csuklott meg Eszter hangja. – Itt vagyok vele éjjel-nappal! Mintha cseléd lennék! Még levegőt sem kapok!
– Akkor fogadunk ápolót – vont vállat András közömbösen. – Ha ennyire megterhelő.
– Nem erről van szó! – Eszter érezte, hogy a könnyei a torkát fojtogatják, de nem engedte ki őket. Nem előttük. – Hanem arról, hogy nem hallasz meg. Nem is látsz engem.
– Istenem, már megint ez a női dráma… – legyintett András ingerülten, és a szobában a feszültség még sűrűbbé vált, mint a kinti, nehéz téli levegő.