Nem várta meg a liftet, inkább a lépcsőn rohant fel, de végül mégis türelmetlenül csapkodta a hívógombot, mintha attól gyorsabban érkezne. A szíve a torkában dobogott.
Az ajtó szinte azonnal kitárult, mielőtt rendesen megnyomhatta volna a csengőt. Olyan érzése támadt, mintha már percek óta az ajtó mögött álltak volna. Hát persze – üzent, hogy jön. Igaz, nem sokkal korábban, de szólt.
– Drágám, megjöttem! – kiáltotta vidáman, miközben beljebb lépett.
A bőröndöt letámasztotta a fal mellé, lerúgta a cipőjét, és csak akkor nézett fel igazán.
– Anya? Hát te… hogy kerülsz ide?
Eszter válasz helyett ösztönösen a hálószoba felé indult. Az ágy gondosan elsimítva, mintha sietve tüntették volna el a nyomokat. A nappaliban a dohányzóasztalon félig elfogyasztott falatok, salátás tálak, viaszba dermedt gyertyacsonkok. A levegőben még ott lebegett az illatuk.
A fürdőszobába rontott. Ott vált végleg bizonyossá minden. A pohárban nem az ő fogkeféje állt – azt magával vitte az útra –, hanem az anyjáé. A polcokon érett bőrre való krémek sorakoztak, a fogason egy sötét selyemköntös lógott. Nem az övé. Soha nem is volt ilyenje.
Lassan visszasétált a nappaliba. Gábor és az anyja a szoba közepén álltak, mozdulatlanul. Mindketten a padlót bámulták, mintha ott keresnék a menekülést. Eszter fejében villámként cikáztak a gondolatok. Most már értette, miért nem akart vele utazni. Nem a munka. Nem a fáradtság. Persze, átfutott rajta korábban, hogy talán más nő van a háttérben – de hogy épp az édesanyja? Ez felfoghatatlan volt.
– Eszter, én… – kezdte Gábor rekedten. – Szeretlek, csak… ti ketten annyira hasonlítotok… összezavarodtam.
– Ne – emelte fel a kezét Eszter. A hangja meglepően nyugodt volt. – Most ne mondj semmit.
Hirtelen minden érzés kihűlt benne. Nem düh, nem hisztéria – csak egy hatalmas, üres csend. Nem maradhatott ott velük egy fedél alatt.
– Majd jelentkezz a holmimért – tette hozzá halkan. – Most egyedül akarok lenni.
A bőrönd ott maradt a bejáratnál. Ő pedig kilépett az ajtón, és hagyta, hogy becsukódjon mögötte.
Az utcán megállt, de fogalma sem volt, merre induljon. A legjobb barátnője még mindig külföldön pihent; visszarepülhetne hozzá, de meddig menekülhetne? Nem akart magyarázkodni, sajnálkozó tekinteteket látni.
Ekkor eszébe jutott Márk búcsúmondata: „Bármikor számíthatsz rám.”
Szinte önálló életre kelt a keze, már írta is az üzenetet: „Azt mondtad, segítesz, ha szükségem van rád.”
A válasz azonnal érkezett: „Természetesen. Mi történt?”
Eszter néhány másodpercig nézte a kijelzőt, majd begépelte: „Túl hamar jöttem haza. Olyasmit láttam, amit nem kellett volna.”
Egy rövid kérdés érkezett: „Megcsalt?”
„Igen. Az anyámmal.”
Ezután pár percig nem jött reakció. Aztán: „Rendben. Indulok érted. Hol vagy?”
Aznap éjjel Márk a városban bolyongva, Eszter kusza útbaigazításai alapján találta meg őt. Nem kérdezett sokat. Hazavitte, teát főzött, takarót terített rá, és hagyta, hogy csendben sírjon.
Gábor és az anyja néhány napig hallgattak, majd üzenetekkel és hívásokkal ostromolták. Eszter azonban nem válaszolt. Nem maradt benne semmi, amit még meg kellene beszélni.
Márk mellette állt a válás minden lépésénél. Intézte, amit kellett, bátorította, amikor megingott. Eszter később maga is csodálkozott: abban a teljesen szétesett állapotban mennyire természetes volt számára, hogy rábízza magát. És Márk soha nem élt vissza ezzel a bizalommal.
A történtek után Eszter azt hitte, örökre bezárul benne valami. Hogy többé nem tud majd hinni senkinek. De a türelem, a figyelem és az a csendes, biztos jelenlét lassan felolvasztotta a félelmeit.
Fél év telt el, amikor egy este Márk váratlanul megkérdezte:
– Hozzám jönnél feleségül?
Eszter saját magát is meglepve, gondolkodás nélkül felelte:
– Igen.
És később rájött, hogy életében először nem a megszokás, nem a félelem, hanem a tiszta bizalom alapján döntött. Ez volt a legjobb választás, amit valaha meghozott.