A fiúk még aznap este valóban megjelentek Réka házánál. Hoztak mindent, ami egy kerti vacsorához kellhet: fűszeres pácban érlelt húsokat, friss kolbászt, kosárnyi gyümölcsöt. Benedek szinte az első perctől Réka körül sürgött, Márk tekintete viszont Esztert kereste újra és újra.
Ez a figyelem feszélyezte a nőt. Úgy érezte, mintha hallgatólagosan olyasmit ígérne, amit valójában esze ágában sincs megadni. A benne növekvő szorítás végül kibukott belőle.
– Márk, szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba – mondta halkan, de határozottan. – Debrecenben vár a férjem. Szeretem őt, és nem akarom elárulni. Kedvellek, érdekes ember vagy, de legfeljebb barátként tudok rád tekinteni.
A férfi elcsendesedett, majd különös, halvány mosoly suhant át az arcán.
– Azt hiszem, még többre tartalak, mint eddig – felelte. – Rendben. Legyen úgy, ahogy mondod.
A következő napok szinte észrevétlenül peregtek le. Nappal Réka programokat szervezett: séták a városban, kirándulás a környéken, esti fagylaltozás a kikötőben. Éjszakánként a fiúk finom falatokkal és jókedvvel lepték meg őket. Réka és Benedek között egyre nyilvánvalóbbá vált az összhang, mintha valami komoly dolog szövődne köztük.
Eszter és Márk helyzete azonban jóval összetettebb volt. A férfi csodálata napról napra erősödött, és ez Esztert egyre inkább nyugtalanította. Tagadhatatlanul vonzónak találta Márkot – és épp ez rémisztette meg igazán. Nem a férfi közeledése volt ijesztő, hanem a saját, alig kimondható érzései.
Egy este Márk hirtelen, az érzelmei sodrásában megpróbálta megcsókolni. Eszter hátralépett, majd szinte menekülve a ház mögé sietett. Néhány perc múlva visszatért, arca kipirult.
– Azt hittem, ezt megbeszéltük – mondta szemrehányóan.
– Tudom… – sóhajtott Márk. – Ne haragudj. Értem, amit mondtál, de nem bírok magammal. Azt hiszem, beléd szerettem. Olyan tiszta vagy, okos, becsületes… Nem is tudom szavakba önteni. Fogalmam sincs, hogyan tartsam féken ezt az érzést. Talán jobb lenne, ha nem is találkoznánk többet. Csak azt akartam, hogy tudd: rám mindig számíthatsz.
Válaszra sem várva sarkon fordult, és elindult az utcán.
Eszter nézte, ahogy távolodik, majd benézett a házba, ahol Réka és Benedek beszélgettek. Nem nézett rájuk, csak odavetette:
– Levegőre van szükségem.
Az egész éjszakát a parton töltötte. A hullámok monoton morajlása mellett próbálta rendbe tenni kusza gondolatait. Csak hajnalban tért vissza. Réka ijedten fogadta.
– Hol voltál? Majd megszakadtam az aggodalomtól! Bántott?
– Nem, szó sincs róla – rázta meg a fejét Eszter. – Csak… szerelmet vallott.
– Komolyan? Hát ez… – kezdte Réka, majd elharapta a mondatot.
– Ebben mi a jó? Férjnél vagyok. Szeretem Gábort. Nem akarok válni, és nem akarok hűtlen lenni. Márk érez valamit, de én nem adhatok neki semmit.
– Igazad van – sóhajtott Réka. – Nem egyszerű helyzet. De nem vezetted félre. Már az elején kijelölted a határokat.
– Attól még nehéz – felelte Eszter fáradtan.
– Ne marcangold magad. Őszinte voltál. Ami ezen túl történt, nem a te hibád.
Eszter hosszú csend után megszólalt:
– Azt hiszem, holnap hazautazom. Nem tudok már felszabadultan itt maradni.
– Biztos ezt akarod?
– Semmiben sem vagyok biztos. De nem akarom sem őt, sem magamat gyötörni. Hazamegyek Gáborhoz, megölelem, és lezárom ezt az egészet.
Másnap gépre ült, és estére már Debrecenben landolt. A taxi ablakán kibámulva kavargó érzelmek dúltak benne; fel sem tűnt neki azonnal, hogy nem szólt előre a férjének. Amikor már a lakóházuk utcájába fordultak, gyors üzenetet pötyögött: „Drágám, meglepetés! Korábban érkeztem haza. Tíz perc, és ott vagyok.”
Ahogy elküldte az SMS-t, különös nyugalom szállta meg. Senkinek nem hazudott, senkit nem csapott be. Hamarosan újra a férje karjaiban lesz. Minden a helyére kerül.
A taxi megállt a ház előtt. Eszter kifizette a fuvart, kiemelte a bőröndöt a csomagtartóból, és a bejárat felé indult, miközben a szíve egyre gyorsabban vert.